TeleTök

Dömsödi Renátától vettem át a kifejezést, mely a cikk címét adja. Aki az objektivitáshoz és a józansághoz húz, annak az ő eddigi nyilatkozatait ajánlom a figyelmébe. Természetesen ismét messze akarok kalandozni a konkrét ügytől, és a meta-problémáit feszegetni, valamint a visszhangok és patália egyes szólamait kiemelni és azokra reflektálni.

A botrány ott indult, hogy a 2024-es párizsi olimpián Imane Khelif algériai versenyző 46 másodperces meccset játszott az olasz Angela Carinivel, aki ellenfele túlságosan nagy és veszélyes ütései miatt feladta a mérkőzést. Ezután a magyar Hámori Luca került össze az algériai versenyzővel, aki meccs közben a sarokban kiakadva mondta az edzőjének, hogy nem tud győzni. Lehet, hogy azért nem győzte le Imane Khelifet, mert a fejében eldőlt, hogy rosszabbak az esélyei, és emiatt nem tudott elég nagyokat ütni...? Én még akkoriban szerettem nézni boxot, amikor csak férfiak játszottak egymás ellen. Kovács Kokó Istvánt sokat néztem, nagy kedvencem volt, talán emiatt hiszem el neki, hogy tényleg illetékesként tud róla, hogy egy 2022-es IBA vizsgálaton Khelifnél és a taiwani Lin Yu-tingnél XY kromoszómát mutattak ki, nem csak magas tesztoszteron szintet. De mivel az IBA orosz irányítás alatt áll, így rá lehet mondani, hogy semmiféle bizonyíték nincs a vizsgálatról és eredményéről, egyszerű bemondás csupán, azaz hazugság.

Ezen az olimpián olyan rendszerhiba jutott felszínre, ami több, kisebb részrendszer hibáira is rávilágít. Ahogy Dömsödi Renáta is mondja, a rendszer a hibás és a rendszer nem fog sérülni. A rendszerek mindig hibásak és önmagukat teremtgetik újra, amíg nem kezdi el belülről bomlasztani őket egy magasabb szintű, jobb irányba mutató erőhatás – kívülről ugyanis bárki a feje tetejére is állhat, nem tudja a rendszerek sajátosságait befolyásolni. A jogrendszer pedig kategóriákat tud kezelni, egyedi eseteket nem. Minden egyedi esetet előbb valamelyik kategóriába beprésel, hogy aztán döntéseket hozhasson róla. És ilyenkor mindig lesznek hibák. Vagy új kategóriákat kell a jogrendszer létrehozzon egy-egy különleges eset miatt.

Ha általában megnézzük boxolónők testfelépítését, arcberendezését, mozgását, azért valahogy érezzük, hogy erős, izmos, de nőket látunk. Még a sokszor fiúnak nézett leszbikusok is valahogy nőiesek egy rejtélyes kisugárzás miatt. De Imane Khelif nem véletlenül került fókuszba. A 178cm-es magasságával úgy mozog, mintha kétméteres lenne, és olyan távolságban helyezkedik el az ellenfeleitől, akkora terpeszt vesz, mintha azt akarná kihasználni, hogy a karjai is hosszabbak, és lazán bemos neki akárhányat, míg a nála alacsonyabb, rövidebb karú lányok alig jutnak el a kesztyűvel az arcáig, illetve súlypontja a legképlékenyebben és leggyorsabban módosítható legyen közeledéshez vagy elhajláshoz. Amikor férfiak mondják, hogy Khelif egy férfi, és úgy is mozog, akkor valahogy olyan hihető ez. A tekintete meccs közben sokszor gyilkos elszántságot sugároz – s ez bizony nemhogy nem nőies, hanem a szó legrosszabb értelmében férfias és ijesztő. Mintha egy férfi lélek lenne ebben az állítólag női testben. Megverni őt azzal a stratégiával lehet, hogy egy rendkívül elszánt, összeszedett, következetes boxolónő ágyúgolyóként megy neki, hogy közel férkőzhessen hozzá. Igen, ez azoknak a nőknek a módszere, akik tudják, hogy mindent meg kell mozgatniuk túlerővel szemben.

Állítólag. A boxoló a családja szerint lánynak született, lányként nevelték fel, és néhány kiskori képet is mutatnak róla, ahol a kislány ruha és hosszú haj miatt valóban lánynak látszik. Khelif maga is állítja, hogy ő nő, mindig is az volt és az is marad. Kérdés, hogy miért látjuk minden fellelhető képen férfi ruházatban, és rövid hajjal. Van róla sminkes kép is, ott kis fülbevalója is van, de amúgy férfi ruhában van ott is. A mélyütésvédőt ne nézzük másnak, mellei pedig – fogjuk rá – azért nem látszanak, mert nőknél gyakran előfordul, hogy mellből fogynak, amikor súlycsoport miatt fogyniuk kell. Az izomzatára is mondják, hogy férfi izomzat, pedig nőknél is látunk nagy izmokat, csak kevésbé hosszúkásakat és kevésbé szálkásakat. Az arc csontozata kifejezetten férfias. Tegyük fel, hogy XX kromoszómák mellett egy génhiba miatt tesztoszteron túltermelésben van a szervezete. Mi történt a pubertáskor? Addig nézett ki lánynak, majd onnét kezdve indult a férfiasabb megjelenés fejlődése? Mi lenne, ha kromoszóma-, tesztoszteronszint-, és még néhány tisztázó vizsgálatnak vetné alá magát, és nyilvánosságra hozná a tesztek eredményét, hogy azzal minden támadója szája be legyen fogva? Nem ezt kéne tennie? Ha nem teszi, nem teheti, akkor miért? Melyik nemzetközi érdekcsoport malmára kell hajtania a vizet? Folyik valami ordas disznóság jelenleg a nemzetközi térben, amiről ez az ügy tereli el az emberek figyelmét?

Mert minden szekta a maga lemezét teszi föl, és emberek úgy viselkednek a kommentfalakon, mint kerítés mögött csaholó kutyacsapat, vagy véleményvezérektől vett narratívákat böfögnek vissza. És az ismert jobb- és balsarokba söprés elve szerint aki hazafinak és dísz ciszheterónak tartja magát, az szivárványokádékot kiált, a balliberális rettegő bevédi az olasz lányt elpüfölő hölgyet. És a többi szokásos összemosás, egybekezelés, ellentétállítás, amiről mégsem szólok részletesen, mert már terhemre van, s ahogy Subicz János oly ízesen mondja: mindjárt elhányom magam.

Franciaország, mint egykori gyarmattartó, régóta kénytelen befogadni a gyarmatairól odaszivárgó embereket, egészen addig, míg már egy ideje nem bír velük. Talán a sokszínűség tolerálásában is tovább jutottak a még kezelhető mértékűnél. Közben meg algériaiak azt állítják, hogy náluk nem lehet ember a bináris rendszeren kívüli. Mi van, ha Khelif szülei eleve vagy egy idő után már nem voltak benne biztosak, hogy gyermekük lány? Mi a jobb döntés, legyen egy túl erős lányunk, vagy egy nőiesebb fiúnk? Ha Imane Khelif világ életében lánynak érezte és jelenleg is nőnek érzi magát, miért nem utal erre a hajviseletével és ruházatával? Miért nincs mutogatható vőlegénye? Keveset tudunk arról, melyik arab országban mik a szokások, milyen jogi szabályozás van érvényben az emberek nemét illetően. Hogy Algériában kötelező-e a ruházattal jelezni, melyik nemhez tartozunk. Hogy lehet-e arrafelé bárki nem-heteró. Hogy aki nem heteró, annak milyen lehetőségei vannak. Caster Semenya is XY kromoszómák ellenére nőként versenyez ideiglenes eltiltása után, de férfinak öltözik, alkatilag és arcra is férfinak néz ki, Violet Raseboya a felesége, akivel két gyermekük is van. Ha gyorsabban is fut mindenkinél, legalább nem veri szét senki fejét.

Van az embernek egy mélységes, evolúciós ösztöne azzal kapcsolatban, hogy szereti tudni embertársai nemét. Vagy legalább is azokét, akikkel kapcsolatba kerül. Ez az ősi ösztön triggerelődik az algír eset kapcsán. Nem lepődnék meg, ha sokak csendesen és névtelenül bevallanák, hogy ugyanilyen diszkomfort-érzetük támad azonos nemű párok láttán is, mint amikor meghatározhatatlan nemű embert látnak. Ez a zsigeri reagálhatnék valakinél addig püffed, míg nyilvános helyen megver egy olyan személyt, akiről nem tudta eldönteni, milyen nemű, vagy egy darabig a másik neműnek hitte. Talán pont a szaporodási ösztön az, ami beletol embereket azokba a kínos helyzetekbe, amikor tetszeni akarnak, partnert akarnak fogni, de kiderül, hogy az illető más nemű, mint amilyennek tűnt, vagy homoszexuális. Így válik érthetővé az is, hogy az ilyen tévedések nyomában keletkezett szégyenérzetet miért akarják a másik ember megverésével leöblíteni. Milyen lúzernek érzi magát az a férfi, aki nőnek nézett egy férfit, pedig tetszeni próbált neki? És milyen szégyent és dühöt érez az, aki heterónak akarja tudni magát, de megtetszik neki egy vele azonos nemű homoszexuális? Ilyen lehet az egyik féle homofób, aki agresszióra is ragadtatja magát, és a biztonságérzetében, tájékozódási pontjában triggerelt a másik féle, aki hangos megjegyzést sem tesz.

Jól ki lett ez találva. A női jogok szekerére akasztani minden egyéb újabb és újabban behatárolható társadalmi csoport jogait, garantáltan megágyaz annak, hogy a női jogokért küzdők teljes erővel húzzák be a bármilyen megbúvókkal megtömött trójai falovakat, hogy majd évtizedek múlva elkezdjék visszasírni a jó öreg fallokráciát, amikor még az elsőnek felszabadított nők is jogrendszeri szinten voltak elnyomva. Azt kéne belátni, hogy az elnyomással van bajunk, nem a nemek megkülönböztethetőségével, és állati ösztöneink mentén vagyunk szándékosan manipulálva.

Az RTL sorozata lekerül a képernyőről, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanis kevesen és egyre kevesebben voltak rá kíváncsiak. Egy dögunalmas másik műsornak helyet adva, lehetetlenül későbbi időpontra tolták, s ezzel megadták neki a kegyelemdöfést.

Ez a sorozat túl jó volt a sorozatnéző közönségnek, érthetetlen a kritikusainak. Életszerűtlennek tartják a karaktereket, a dialógusokat, és nem is sorolom tovább, milyen ostobaságokat állítanak még, mi minden nemlétező hiányosságot akarnak fölfedezni benne, miközben nem veszik észre nyilvánvaló értékeit.

Igen, itt a commedia dell'arte archetipikus figurái keltek életre, Da Ponte és Molière elmosolyodva moccant meg a sírjában. A mai önreflexió-mentes szappanopera-fogyasztó viszont ezek szerint nem érti a klasszikus komédiát, mert nem hajlandó saját, mindennapos drámázását sem tetten érni és kinevetni. Ez a sorozat nem fog tetszeni senkinek, aki unalmában élete semmiség-szappanbuborékaiból akar világra szóló hőlégballont fújni. Nem fog tetszeni azoknak, akik Ricsik szeretnének lenni, akiket mindig is irritáltak a Bélák, a Verák és a Tivadarok. A görbe tükör leköpködése a sorozat "bukása".

A főszereplő családok karakterei úgy lettek megalkotva, hogy egymás közt dobálhassák a cselekményfordulatok labdáit, és könnyen kapcsolódhassanak hozzájuk a mellékszereplők, akik karikatúra-szerűen túlkontúrozottak és lám, a hölgyalapítvány tagjainak ruházata szerint is túlszínezetten eszenciálisak. A cselekményt lendületbe hozó, vagy évődő dialógusok sem az ostoba átlagember szintjén mozognak, ezért nem élvezhetőek azok számára, akik mostanáig idegölően unalmas, rossz színészekkel vagy rosszul játszatott színészekkel megoldott, fantáziátlan sorozatokon szocializálódtak. A mi kis falunk és a Drága örökösök határozott karaktereinek és intellektuálisan magasabb szintű, kifejezetten ötletes poénjainak atmoszférája köszönt vissza a szomszéd tehenében, amazok komikusnak szánt, de idegölő, időhúzó, és sokszor sajnos alpári tematikájú jelenetei nélkül. A történet annyi szereplővel és cselekménnyel dolgozott, amennyit még kézben lehet tartani egyik epizódról a másikra, és nem kínlódva kell tovább szőni a folyamatosan megjelenő, elvarratlan szálakat.

A színészek láthatóan élvezik a sokszor improvizációnak tűnő játékot, magukénak érzik a poénokat. Ja, hogy mifelénk nem szokás érteni az iróniát. Népbetegség. Nem lehet nevetség tárgya, hogy a konditermes Laci nem egy észkombájn, hogy felesége, a túlköltekező, csokimegvonó Sára csak sminkben hajlandó mutatkozni, hogy nagyobbik fiuk, Tibi következésképp izomagyú szívtipró, míg kakukktojás az okos kis Tivadar. A két, piaci bögölynél nyomasztóbb manipulátor Kata és Kriszta karakterével nyilván sok hölgy azonosul magától értetődően, és nekik drukkol. Ahogy Merci bedől Ricsinek, az is egy mai, általános női magatartás kifigurázása, amit nem vesz észre az irónia ellen beoltott réteg. Ricsi anyjából is annyi mászkál körülöttünk, hogy vérig sértődhetünk, miért nem épületesnek számít az ilyen jellem.

Ez a zseniális sorozat-komédia megérdemelné, hogy főműsoridőben ismételjék.

A Renitens című sorozatnak ugyanezért nem jósolok nagy jövőt. De ne legyen igazam.

(A cikk folyamatosan frissülhet.)

Míg nyugat-európai néprajzkutatók az 1850-es években azzal szembesültek, hogy a falusi, tanulatlan emberek alig merik megosztani velük a helyi legendákat, hiedelmeket, varázslási szokásokat, különös jelenségeket attól tartva, hogy a tanult, városi emberek kinevetik őket, addig itt nálunk most is biztosak lehetünk benne, hogy széles társadalmi rétegek számára nem zajlott még le a felvilágosodás. Ennek tanúi lehetünk, ahogy nap mint nap láthatjuk a közösségi oldalak kommentfalain: érintőképernyős okostelefonokon böngészik a hozzászólásokat hányatott sorsú háziasszonyok, kognitív disszonanciába keveredett szépasszonyok és meg nem értett férfiak, válaszokat és megoldásokat keresve személyes és családi problémáikra. Mit sem tudva a mikrohullámokról, az elektromosságról, a fantomébredésről, az alvásparalízisről, a hallucinációk hogyanjáról és mikéntjéről, netán saját mentális tüneteikről sem, a szellemekkel, kísértetekkel, démonokkal, mágikus praktikákkal és a paranormalitás alá besorolt mindenféle áltudományos és féltudományos maszlaggal foglalkozó csoportokhoz fordulnak, ahol egy kápráztató bazár tárul a tekintetük elé: mint egy elaggott céllövöldekocsi, ahol a kifakult, poros, kopottas giccsektől, a fölfeslett, beszürkült csipkéken át, a legújabb, még csillogóan glitterezett, rózsaszín műanyag figurákig minden fölsorakozik, s ezek közt néha megbújik egy-egy valódi, értékes antik darab is. A csoport kebelén végre megértésre talál az eleinte inkább csak olvasgató, majd posztolásra felbátrodott új tag, aki végre úgy mesélheti különös, rémisztő, kérdőjelektől hemzsegő, felkavaró élményeit, hogy nem fogják érte hülyének nézni és lehurrogni.

Ezen csoportok szinte mindegyike egy vagy több, pénzért szolgáltató, állítólagos különleges képességekkel rendelkező személy ügyfélszerző vadászterülete. A recept az agyonhasznált reklámformula: hitessük el a balekunkkal, hogy milyen nagy bajban van, de mi tudunk rá megoldást. És a társadalom általános felvilágosulatlanságban tartása miatt a tájékozatlan, s főleg kétségbeesett emberek ezeknek a csodalényeknek a bűvkörébe gravitálnak. A szocializmus lebontása után az addig leszólt vagy üldözendő sorba szorult ezotéria gátakat szakító árvízként szabadult el, és hömpölyögte végig a keleti blokkot. A rendszerváltás előtt is létezett persze búvópatakként, s két nagy ága volt: egyik az eszmetörténeti oldal, mely értelmiségi körökben csörgedezett, nagy hangsúlyt fektetve az alkímia kérdésköreire, s elvegyült a vallásfilozófiával; másik a több száz éves, vagy akár a honfoglalás előtti időkből eredő, néprajzi anyagnak számító hagyományok világa. Ez utóbbi halmaz a tárgyakkal való varázslások, ráolvasások, rontások és elhárításaik, szerelmi mágiák, hazajáró lelkek kezelése, gonoszűzések módszereit jelenti. Hogy ezek közül kinek mi működik placebóként, vagy valóban történik valami úgymond energetikai szinten is, az tudományos vizsgálóeszközök híján az átlagember számára kimutathatatlan.

A témakör fő buktatója tehát a tudományos igényű kutathatatlansága. Laboratóriumi körülmények közt egyes parafenomének zavartalanul produkálják a telekinézist, a telepátiát, a kanálhajlítást, mások leblokkolnak – ahogyan a kvantumfizikai kísérleteknél is a megfigyelő jelenléte és elvárása módosítja a végeredményt. De kutatások voltak és vannak, a szakirodalom titkosítatlan, publikált része kutatható, olvasható. A közösségi oldali csoportokban viszont messze nem erről van szó. Az ezektől független, kézről kézre adott elérhetőségű, állítólagos különleges képességekkel rendelkező személyek esetében sem, hiszen azok nem természettudósok, nem kutatók, nem szakpublicisták. Fontos megjegyeznem, hogy nincs rálátásom az országos választékra, egyes konkrét praktizálók módszereire, mert csak néhánnyal kerültem személyes kapcsolatba, valamennyiről mások elmondása alapján próbáltam képet alkotni, illetve a látványos közszereplőkké váltak saját maguk nyilatkoznak magukról éppen elégszer, hogy detektálni tudjuk, mifélék.

Nem tudható, mi történik azokban a társasházi lakásokban és családi házakban, ahol váratlanul tárgyak mozdulnak el, képek esnek le a falról; beazonosíthatatlan kopogások, sóhajok, morgások hallatszanak; hirtelen bűz terjeng, majd ugyanolyan gyorsan meg is szűnik; füstköd állagú, emberi testre vagy arcra emlékeztető alakzatok tűnnek fel a levegőben – többnyire fényképeken és utólag észrevéve; emberek álmukban más emberekkel és fenyegető hatású lényekkel találkoznak; sőt inkább meg vannak róla győződve, hogy ébren és nyitott szemmel látták ezeket; hideg fuvallatok, reszketés, félelem kísér jelenéseket, vagy ezek valami láthatatlan jelenlét során érzékelhetőek. Ami az észlelésekben közös, hogy szinte mindig kellemetlen érzésekkel, negatív érzelmekkel járnak, kivéve, ha szívesen látott, elhunyt családtagról van szó, akinek a feltűnése szívmelengető. Nem tudható, hogy mindezek a tapasztalatok az észlelők tudatának termékei-e, vagy rajtuk kívüli dolgot érzékelnek egy megváltozott, fogékonyabb állapotban, amelyet szintén nem tudni, mi idézhetett elő, és mi vetett neki véget.

A zárt csoportokban gyalázatosan keveredik a hatásvadász, tájékozatlanságra és ostobaságra építő, hiteltelen oldalakról belinkelt cikkek posztolása, a szórakoztató, ijesztgető videók linkelése akár az adminok részéről is; a rémálmok, alvásparalízisek, fantomébredések élményei miatti útba-igazítás-kérésekkel, a fényképezett, videózott jelenésekkel, az elhunytakkal való kapcsolatfelvételi igénnyel, a kétségbe esett magyarázatvárással és hasonló egyéni posztokkal. Ez mutatja, mennyire nem homogén ez a felderítetlen és felderíthetetlen terület; mennyire képlékeny, hol az egyes esettípusok határa; mennyire vehető komolyan egy-egy konkrét beszámoló. Teljes a káosz, azaz optimális paradicsom a zavarosban halászók számára, akik beépített zurbolóik asszisztenciájával hajtják a maguk malmára a többé vagy kevésbé rémült, de kellőképpen tanácstalan segítségre várókat. Az általános atmoszféra mindig sötét, homályos, lappangóan de masszívan fenyegető, amit egyesek időnként oda nem illő humorizálással próbálnak enyhíteni. Ahogyan egy új osztályközösségbe bekerülő diák, aki kész erőviszonyokkal találkozik, és nem tehet mást, mint alkalmazkodik a hangadókhoz, úgy helyezkedik el minden új belépő tag; majd a későbbiekben saját belátása és bátorsága szerint elkezdheti hangoztatni a fősodortól eltérő véleményét, ismereteit, tudását. A valódi, érdemi kérdéseket nehezen tűrik meg, a posztolt esetek pontos lezajlásának részleteire nem illő rákérdezni, különben valaki tőled kérdezi meg, hogy mit keresel ebben a csoportban, ha nem hiszel az ilyesmiben. Ha azt mondják, hogy a kaputelefonnal készült, csurom rgb-zajos képen márpedig a néhány éve elhunyt Pista bácsi szelleme látható, akkor hevesen bólogatnod és libabőrödet emlegetve kell szörnyűlködnöd akkor is, ha te csak egy szoba berendezését vagy egy vécéablakot látsz felázott lábazattal. Ha egy fénykép egy tükör vagy egy vitrin tükröződésében készült, a posztolónál hiába kérdezel rá, hogy nem az üvegfelületen lévő maszat-e a kísértetnek nézhető folt, vagy le fogja tagadni, vagy egyszerűen nem fogsz választ kapni. A lényegi keresztkérdésekre nem érkezik érdemi válasz, mert a posztoló maga sem tud ilyen mélységben gondolkodni – ezért is posztolt, nem pedig maga döntötte el, hogy optikai csalódásban volt része.

A legkevésbé tudunk rájönni, hogy a sokszor névtelenül posztoló személy milyen környezetben él, milyen hiedelmek közt nevelkedett, mennyire tudta egyáltalán értelmezni az élményét, és mennyire van megijedve miatta. Lehet, hogy valóban halálra van rémülve, s ugyanúgy az is lehet, hogy csak unatkozik és másokat is be akar vonni a szórakozásába. A megélhetési "szakemberek" szempontjából ez mindegy is, a pénznek nincs adrenalinszaga. A zurbolók és a kommentelők egyaránt terelik konkrét "szakemberek" felé őket. Vagy kommentben jelentkezik egy-egy megoldóember, akiknek digitális írásképéből következtethetünk értelmi szintjére, tartalmából pedig hiedelemvilágára, s annak korlátaira. Az orrunk előtt küzdik magukat ezek kegyeibe posztolók és kommentelők, mert similis simili gaudet. A probléma értelmezni nem tudásának szintjén lévő megoldóember kerestetik legtöbbször, vagy egy annál valamelyest okosabbnak látszó. Szökőévente javasolja valaki, hogy a tanácstalan hívjon szerelőt, menjen orvoshoz, mert a problémája nem paranormális. Ilyesmit javasolni súlyos eretnekségnek és szkepticizmusnak számít. A tagok jó része annyira bizonytalan saját magában is, hogy inkább csatlakozik bármilyen tévedőkórushoz, csak ki ne lógjon a sorból. Az önfelvállalás, a pártatlanság és a bátorság veszélyes blaszfémiának számít ezekben a közösségekben.

Ha megnézzük Dr David R. Hawkins tudattérképét, láthatjuk, hogy a Bátorság 200-as szintje alatt kell legyenek mind az észlelések, mind az észlelők érzelmei. Szégyen, bűntudat, bánat, harag, ítélkezés, és főleg félelem hatja át a paranormálisnak címkézett élményeket; így az életet nem támogató attraktorok mocsarában vergődik az érthetetlen jelenségek átlagemberi értelmezése. A megoldó csodalények lepkehálójában landolnak mind – a tanulatlanság és értelmes elfoglaltság híján – unatkozó kíváncsiskodók, mind az összeomlott gyászolók. Álomfejtés témában nem értelmezheted a nyilvánvalót, hogy az álmodó egy bántalmazó családtagtól fél, de fenyegető lényekbe projektálja ki a félelmét, amik nem csak álomban jelennek meg, hanem a lakásban kószálva vagy dermedten fixírozva áldozatukat. A hangadók tamburmajorként verik az ütemet, a megszeppent kommentelő mazsorett pedig utánuk masírozik a legsötétebb credóval: fenyegető, támadó, ismeretlen lényekkel vagyunk körülvéve, ezeknek vagyunk kiszolgáltatva; lehetőleg a saját árnyékodat vagy kutyád párás leheletét is kísértetnek nézd, különben egy hitetlen senki vagy, takarodj, vagy majd kitesz az admin. Meg ne zavard több tízezer tag játékát, mert láthatatlan lényektől félni kitüntetett helyzetben levést jelent, és izgalmasabb, mint a hétköznapi élet. Már nem elég izgalmas világjárványoktól, háborúktól, inflációtól félni; kell valami érdekesebb, rejtélyesebb, végeláthatatlanabb. És végre, fontosnak érezheti magát, akit egyenesen démonok vagy hazajáró lelkek zaklatnak, nem csak emberek szólnak be neki. S még ennél is jóval izgalmasabb, magasabb pozíciót jelent 'ismerni' az ismeretlent, és a láthatatlanban végezni az ellenőrizhetetlen lefolyású operációkat.

Ha egy ilyen különleges képességekkel rendelkező személy a közmédia reflektorcsóváinak fókuszába kerül, az élesen fogja szemléltetni, hol tart ma a magyarországi 'spirituális élet' a pletyka- és bulvárfogyasztó réteg számára, annak mire van igénye, és mit tűr el, mint csapból ömlőt. Itt közbe kell szúrjuk, hogy valami fatális félreértés – és tájékozatlanság folytán – a spiritualitás szót használják mindenre, ami nem-materiális, de leginkább a boszorkány- és vajákos-praktikákra, mentális jelenségek félremagyarázására, a tizenévesek rémisztgetésének és varázslási próbálkozásainak eszköztárára. A spiritizmus szót helyénvalóbb lenne használni; de legalább van egy szerény iránytűnk: ahol helytelenül használják még a legalapvetőbb kifejezéseket is, ott nincs keresni valónk, ha csöppet is komolyan gondoljuk saját spirituális elkötelezettségünket és fejődésünket. Ahol valaki a spiri szót használja, nem gúnyos értelemben, onnét meneküljünk – különösen, ha saját magára használja, például művészneve részeként.

Egy – a szó legrosszabb értelmében – kiemelkedő parafenomén a legszélesebb, legtájékozatlanabb, legesendőbb, legmegvezethetőbb, legingatagabb réteget kell képviselje: az élet törvényszerűségeit félreismerő, a stabilitásra és magabiztosságra vágyó, érzelmektől túlterhelt, boldog párkapcsolatra vágyó hölgyeket. Tehát hasonló problémákkal kell rendelkezzen, mint rajongótábora; elég, ha csak egy lépéssel jár előttük, és folyamatosan osztja meg nyilvános csatornáin a személyes – de feltétlenül általánosító – élettapasztalatait a férfiakról, a női önérzetről, énképről, az emberek viselkedéséről, és mindezt vastagon fűszerezi édes-keserű, ragacsos érzelgősséggel, drámakirálynői, vagdalkozó kirohanásokkal. Súlyosan traumatizáltnak, sérültnek, szeretetéhesnek és önérzetesnek kell lennie, és egész lénye ennek kétségbe esett és permanens kompenzálását kell sugallja. Ez tetszeni fog a rajongóknak, akik mindezt jó kinézetként, magabiztosságként, egészséges dacként, vagányságként fogják látni, és a velük hasonszőrűre fognak ismerni. Agyonretusált képeket tehet ki magáról a nevetséges valószínűtlenség határán is túl, a rajongók elmosolyodva lélegeznek föl: hát kitehetem én is filteresen a képem, hogy lássák, milyen szép vagyok, mert csak a szép nő ér valamit. Meg különben is, pasit kell fogni, de egy rendeset ám, és annak csak filteres arccal fogunk tetszeni. S közben a legpokolibb emberi érzelmek és állapotok keringenek a praxis bűvkörében: végleges veszteség, gyászfolyamat – legjobb esetben is a tárgyvesztés & játszmavesztés krízise. Az ismeretlen és sűrű homályba burkolt túlvilág, amely hogy egyáltalán létezik-e már az is kérdés. A halállal mindenki megy az örök nihilbe? Vagy van valami folytatás? A kereszténység túlvilághite mellé a nyakunkba zúdult a buddhizmus reinkarnáció hite is. Hogyan tudja ezt a kettőt összefésülni magának az átlagember, hogy nyugalomra és szívderítő perspektívára találjon? A túlvilág tudójának lábaihoz kell borulni a bizonyosságért, és szavait inni akár többtízezerért.

A paranormalitás témaköreibe begyömöszölt jelenségek, filozófiai kérdések egymásnak ellentmondanak sokszor. Az egyes területek közti összefüggés maga az ellentmondás. Reinkarnáció és földön ragadt lelkek egyszerre? Elhunyt családtagok, szomszédok, a ház régi lakói, vagy démonok szórakoznak a rémült észlelőkkel? Démonok adják ki magukat az elhunytaknak? Szakember kifüstöl, gyertyát éget, formulákat kántál, és a helyzet ettől rövid időre megoldódik, majd az eredetinél is sokkal rosszabbra fordul? Akkor most jó-e fehér zsályát égetni a csúnyabácsik, mérgesnénik ellen vagy sem? Magunkra haragítjuk a gonosz szellemeket azzal, ha megpróbálunk tőlük megszabadulni vagy sikeresen száműzzük őket örökre? Nem lesznek válaszok ezekre a kérdésekre, de majd jön egy állítólag különleges képességekkel rendelkező megoldóember, aki odakommenteli, hogy keressük privátban, ő majd segít.

Egy ismerősöm megosztott egy videót, amelynek bármi is volt a naiv üzenet-szándéka, nekem nem az jött le. A videóban paravánnal elválasztva leültetnek párosával egy szülőt és annak egy gyermekét, majd mindketten előre nézve látnak egy filmvetítést. A feladatuk, hogy utánozzák a filmen látott emberek grimaszait. A filmen a szokásos szándékos, túlzó grimaszokat látjuk, a hétköznapi mimikánál jóval erősebb kifejezéseket, illetve a szereplők a kezükkel is gyűrve módosítják az arcukat. A néző felnőttek és gyerekek szépen utánozzák a látottakat egy darabig.

Aztán ugrik a majom a vízbe: a filmen egy értelmi sérült kislányt látnak, aki egyik mutatóujját az egyik orrlukába teszi és ott is hagyja, miközben fókuszálatlan tekintettel, nagyra nyitott szájjal mosolyog. A gyerekek utánozzák, a felnőttek zavarba jönnek és nem utánozzák, csak elkomolyodva nézik. A videó üzenete: lásd a gyermekek szemével az értelmi sérülteket, ne vedd észre, hogy miben különböznek az egészségesektől.

Először az jutott eszembe, hogy ezek a gyerekek úgy lettek kiválogatva, hogy tudták róluk a film készítői, hogy fogalmuk sincs a nem-egészségesek világáról, nincs a környezetükben értelmi sérült, tehát nem fogják az ilyesmit fölismerni és lereagálni. Mert erre volt szükség a filmhez és az üzenethez: az ártatlan gyermekek lám, ugyanolyannak látják a súlyos értelmi sérültet is, mint bárki mást, és ez milyen szép, milyen emberséges, vegyünk példát róluk. A szokásos egyszerűsítő, sarkító, túlkontúrozó, túlszínező és csúsztató megfogalmazás.

Csakhogy ez az ártatlanság, ez a naivitás lesz az, amely majd nem vesz tudomást semmiféle "normálistól" való eltérésről. Ez a naivitás fog azonos mércét állítani mindenkinek, versenyhelyzeteket kreálva pedig szemrebbenés nélkül hagyja maga mögött és az árokparton azokat, akiket egyenlőtlen esélyekkel versenybe kényszerítettek a többségi "normálisok". Ez a naivitás tartja a többségben a normálisság érzetét, a "normálistól" eltérőkben és/vagy családtagjaikban a sértődöttséget és dacot, illetve a zurboló hajlamúakban a törvény adta lehetőségek – jogszerű, de erkölcstelen – kiaknázását. Ez a naivitás nem fogja tudni megkülönböztetni, hogy a többségi "normálistól" való eltérés adott esetben vajon milyen mértékű, és előnyt vagy hátrányt jelent-e a gazdájának, avagy több-e a hátránya, mint az előnye. Végső soron pedig ez a naivitás fogja megszabni azt is, mi számít normálisnak, mi nem, és hogyan kell bánni az eltérőekkel.

Képzeljük el, amint a naivitásban nevelkedett gyermek vagy felnőtt ember először szembesül azzal, hogy valaki a szokásostól eltérő testi, értelmi károsodással bír, netán mélyszegény, adhd-s, diszlexiás, albínó, fejszámolózseni, különleges intuíciós képessége van, pláne ha egy szembetűnő előnye és azzal együtt járó hátránya egyszerre. Aztán képzeljük el, hogy csoportosan találkozik a furcsa emberrel/gyerekkel. Kikapcsolhatatlan evolúciós mechanizmustól vezérelve fölmérik, hogy a csoportban mindenki egymásra hasonlít abban, amiben a furcsa személy nagyon különbözik tőlük. Végigfut az agyukban, hogy a furcsa személy vajon hatalmat gyakorolhat-e felettük, veszélyes-e, vagy kihasználható, kicsúfolható, lenézhető-e. Megnyugtatóbb, ha az utóbbi kategóriába sorolható, és néhány játszma-rituáléval egymás közt megerősítik, hogy ebben egyet értenek, egyet fognak a továbbiakban is, és ennek mentén, módszeresen fogják kezelni a furcsa személyt.

A hatalmi pozícióban lévő ravaszok azonban mindezen folyamatokon átlátnak, így nekik módjukban áll megkeverni a lapokat és átrendezni a terepet: kinevezhetnek bármilyen szokásostól eltérő tulajdonságokkal bíró személyeket segítendőkké, támogatandókká, jó értelemben különlegesekké, hogy a "normálisoknak" már-már kedvük támad ezek közé tartozni akarni. Szülők kezdik keresni a módját, hogy gyermekükről kiderüljön, a támogatandók egyik halmazába tartozik, és ezzel maguk is feljebb emelkedjenek a társadalmi ranglétrán, mint csodálatosan helytálló mártírok. Egészen elvetemültek maguk vágják le utódaik végtagjait, hogy kiültethessék őket az utcára koldulni. Öngyűlölő, tudatalatti bűntudatosok látványosan állnak be valamelyik kategóriába, hogy mindenki kénytelen legyen rájuk reagálni, lehetőleg szélsőségesen, majd ezeket a reagálókat elégedetten megbélyegezhessék illetve csatlósnak tarthassák. Fokozatosan kialakul az egyedi, különleges személyek társadalma, ahol új tendenciák kell meginduljanak: versengés, ki különlegesebb, ki deviánsabb, ki támogatandóbb. Már csak egy végtelen paletta egyik színpöttye vagy, de szerencsére a fősodorban mindig számíthatsz a naivak naivitására, a mikrokörnyezetek berendezkedésére, és kialakíthatod magadnak támogatóid, gyűlölőid, csodálóid, bántalmazóid körét, hiszen ennek ápolása az egód egyik legédesebb szórakozása.

Érdemes lett volna videót készíteni arról is, amint az ártatlan gyermekek kommunikálni, játszani próbálnak egy helyből föl nem ismert értelmi sérülttel, spektrumlakóval, és nem értik, az miért reagál furcsán, netán ijesztően, vagy egyáltalán nem reagál. Odamenne valamelyik naiv gyermek Nick Vujičićhoz, hogy jöjjön vele tollasozni, ha az lett volna a feladat, hogy hívd játszani a sorban megismert személyeket? Milyen idős korban és milyen célból érdemes megtanítani a gyermekünknek felismerni a másképp kezelendő embereket? És melyik kategóriákba tartozókat hogyan és miért kezeljünk másképp? Segítségre szorul-e aki nem tud járni, nem lát, nem kommunikál? Sértőnek érezheti-e egy vak, hogy át akarsz vele menni a túloldalra? Mit illő kérdezni, ha úgy látjuk, valaki nem tud egyedül megoldani olyasmit, amit pedig meg akar azonnal oldani? Tudunk-e róla, hogy a speciális iskolákban úgy tanítják a "normálistól" eltérőket, hogy minél önállóbbak legyenek, minél kevésbé szoruljanak másokra? Rájövünk-e magunktól, hogy egy-egy kiemelt, híres hátrányban lévő, másokra szoruló ember, aki példaképnek van a nagyközönség elé állítva, valójában talán már nem is élne azok – és azok pénze, kapcsolati hálója – nélkül, akik évtizedeken át a segítségére voltak? Ráeszmélünk-e, hogy bizonyos paramétereink miatt hátrányban vagyunk a többséghez képest? Hogy egy környezetünkben lévő személy hátrányban volt mindig, és sosem kapott támogatást, de mi most tehetnénk érte valamit? Hogy a társadalom nem hajlandó bizonyos típusú hátrányban vagy előnyben levéseket a helyükön kezelni, mert különben olyasmivel kéne szembe nézzen, amivel nem akar, mivel alantasságának kellemes bugyraiból följebb kéne hozzá kapaszkodnia?

A szeretet adok-kapok és "nincsenek-mások" attraktorában vagyunk mind egyenlőek; fölösleges és félrevezető minden más szirupos, érzelgős szempontokra rámutatni a különböző érzékenyítő videókban – bár a nézők kétpofára élvezik, hiszen azokat a húrokat pendítik meg bennük szándékosan az ilyen kisfilmek, amelyektől a néző meghatottnak és nagyszerűnek fogja érezni magát. Intellektuális empátia kialakítható, belenevelhető az emberekbe és gyermekekbe, de a valódi, cselekvő szeretet, mint alapvető hozzáállás az élethez se el nem várható, se kiszámíthatóan nem tanítható. Bátorságra van szükséged, ha nyilvánosan felvállalod, hogy helyesen viselkedsz, mert úgy tűnik, a nagy kavarodás és egyenetlenség miatt sokan fognak kinevetni vagy megvetni érte. Érdekes módon amint lezajlik egy kritikus szituációban a helyes cselekvés, már senki nem nevet, nem hurrog le, hanem megrendül és elismer. Persze, csak errefelé, rosszabb helyeken manapság is megölnek érte. De aki ezt a kis cikket olvasod, valószínűleg nem olyan rossz helyen élsz.

Mintha csak Honoré de Balzac találta volna ki, és fogalmazta volna meg sajátos, mesélgető stílusában, melynek fő jellegzetessége, hogy – a hatásvadászokat sajnálkozóan megvetve – a legelképesztőbb fordulatokkal bíró sztorikat is olyan kedélyes hidegvérrel adja elő, hogy öröm rajtuk megrökönyödni, és a hüledezéssel karöltve törhet fel az olvasóból a zavart nevetés.

Párizstól nem messze észak-nyugatra van egy talán száz épületből álló kisváros: Hérouville-en-Vexin, ahol a központban, a templom szomszédságában található a kastély, a Château d'Hérouville. A XVIII. század közepén épült egy korábbi kastély romjaira, de manapság már csak a két fő szárnya és a melléképületek maradtak fenn.

Michel Magne zeneszerző és barátja, a képzőművész Jean-Claude Dragomir vásárolta meg 1962-ben az ingatlant. Magne először az északi szárny manzárdjában alakított ki egy zeneszobát, majd barátja halála és egy tűzeset után a déli szárny manzárdjában építtette meg az első bentlakásos stúdiót. A '70-es évek elejétől szállingózni kezdtek a híresebbnél híresebb előadók, zenekarok, hogy lemezeket vegyenek föl ebben 100m²-es, 6m magas térben. Tíz hálószoba, kiszolgáló személyzet és persze hangmérnökök álltak a zenészek rendelkezésére. 1972-ben az egyik földszintes melléképületben létrehozták a második stúdiót, mely a Le Chopin nevet kapta. A lépcsőházakban és egyes szobákban egyedülálló visszhangos felvételek készítésére is volt lehetőség. Mivel Magne a saját munkájával is érdemben foglalkozni akart, átadta a stúdiók irányítását. A vállalkozás kétszer is ügyvezetőt cserélt, de veszteséges maradt, Magne 1984-ben öngyilkos lett, a stúdiókat 1985-ben bezárták.

Mivel az épületeknek és a kastélyparknak nem engedélyeztek bizonyos egyéb felhasználási lehetőségeket, évtizedekig elhagyatottan álltak, majd 2016-tól élesztették újjá az eredeti funkciót.

Még nem sikerült kiderítenem, ki és mikor találta ki azt a mesét, hogy Fryderyk Chopin ebbe a kastélyba járt George Sanddal randevúzni, sőt, annyira megtetszett neki a hely, hogy szinte itt is laktak egy idő után, s több művét itt komponálta. De a lemezfelvételeket készíteni érkező zenészek már azt az útbaigazítást kapták, hogy ez kész tény, és nemcsak inspirálólag hathat rájuk, hogy az 1830-as 40-es évek zsenije járt ide szerelmével, de kísérteteik is előfordulnak – talán leginkább egykor használt, kékfalú hálószobájukban. S ha ez még nem lenne elég az életrajzokban járatlan vendégeknek, tudják meg, Chopin abban az ágyban halt meg, amely abban a szobában áll...

Amikor 1973 nyarán David Bowie kapta ezt a szobát, azonnal érezni vélt valami nyomasztót, és miután már az első éjjel meglátta az ágya felett lebegni az egykori szerelmesek fénylő kísérteteit, nem óhajtott tovább ott aludni, és holmiját is másokkal hozatta ki. Brian Eno költözött hát be, és igen bizarr élményeivel szórakoztatta a továbbiakban kollégáit a közös étkezésekkor. Állítása szerint több egymás utáni reggelen is arra ébredt, hogy valaki megrázogatja a vállát. Aztán éjjelente Chopin kísértetét látta az ágya mellett állni. A harmadik ilyen alkalommal gorombán rárivallt, hogy vagy mondja már, mit akar tőle, vagy hagyja békén, mert zavarja. Eno szerint a kísértet arckifejezése megváltozott, majd ernyedt testtartással távozott. Egy este, amint benyitott a hálószobájába, Chopin és George Sand kísértete a sarokasztalon kotorásztak. Eno csöndben lefeküdt az ágyba, a kísértetek egy perc múlva megtaláltak valami papírt, Enóra néztek, elmosolyodtak, majd eltűntek. Tony Visconti is jelenlétet érzékelt a kastélyban, többek szerint bizonyos pontokon feltűnően hideg volt, abban a szobában pedig, ahol Bowie nem volt hajlandó aludni, egy ablak melletti sarokban irreálisan sötét és hideg volt.

Marc Bolan egy felvétel szünetében az ablakból látta a két kísértetet az udvar használaton kívüli medencéjénél. Hogy fölhívja magára figyelmüket, fütyülni kezdte az Op 9-es, B-dúr noktürnt. A kísértetek ránéztek, George Sand a medencébe dobta szivarját, Chopin mindkettejükre borította a köpenyét és elhalványulva eltűntek. Bolan megtalálta a még égő és rúzsnyomos szivarvéget, egy antik szelencébe tette, de halála után rajongók kirabolták a lakását, és azóta ez az ereklye ismeretlen helyen van. Bolan 1947-ben született és 1977-ben halt meg. George Sand 1847. július végén rúgta ki a 7-es számtól állítólag babonásan rettegő Chopint, aki ebbe a traumába két év alatt belehalt; Bolan pedig szeptember 16-án halt meg autóbalesetben hazaúton – kapaszkodjunk meg: George Sand apja is szeptember 16-án halt meg hazafelé, csak nem autóban, hanem lovas balesetben, 1808-ban, szintén 30 évesen.

Elton John ragaszkodott hozzá, hogy lemezfelvételéhez annak a zongorának a másolatát használhassa, amelyet Chopin Mallorcán használt. Az I think I'm going to kill myself című dal felvételekor a zongorán leütött C hangok helyett H-k szólaltak meg, ami miatt külön sávon kellett megoldani a kottakép helyes visszaadását. Más daloknál nem jelentkezett ez a különös jelenség. Ez a paródia hangulatú dal egy unatkozó tiniről szól, aki azon morfondíroz, hogy mekkora szenzáció lenne, ha venne egy 44-est és öngyilkos lenne. Chopin apja 1844-ben halt meg; és rámutathatunk két unatkozó, mindenáron hírnévre vágyó tinilányra: a magát Chopin menyasszonyaként beállító Maria Wodzińskára, és George Sand lányára, Solange-ra, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a zeneszerző és az író ne tisztázhassák a félreértést, amely kapcsolatuk megszakadásához vezetett.

Ha hosszasan keresgélünk az interneten, akkor sem találjuk nyomát, hogy Chopin valaha is járt Hérouville-ben. Amikor George Sanddal el akart tűnni Párizsból, az író közép-franciaországi kastélyába mentek, amely 36 órányi folyamatos postakocsizásra volt, és legalább négy hónapra ott is maradtak. Gyakorlatilag semmi értelme nem lett volna Párizsból pár napra elutazni egy olyan helyre, ahová 3-4 óra zötykölődéssel lehet eljutni, és ki tudja, van-e ott egy jó zongora, miközben Chopin Párizsban folyamatosan tartotta zongoraóráit, és szinte minden este akár több szalonban is fellépett – azaz nehéz lett volna bármikor ötletszerűen távozni a városból.

De akkor mi a magyarázat, hogyan láthatták a kísértetét az hérouville-i kastélyban? Tudatmódosítók hatása alatt álltak az észlelők – könnyű ezt legyintve mondani, miközben azt sem tudjuk, drogok hatására nem épp kitágul-e az emberi tudat, fokozódik-e az észlelési képesség, és a józanul elérhetetlen dimenziók nyílnak-e meg. Lehetséges, hogy mindenki a maga előítéletei szerint észleli a parajelenségeket? Vagy a mindenkori gondolatainktól és érzelmeinktől függően különféle attraktorokkal lépünk kapcsolatba, és azok által megjelennek számunkra gondolati tartalmaink, mintha álmodnánk? Az hérouville-i kísértethistória a tudatkutatás ismeretlen régióiba inkább vezet, mint a társasági egymást rémisztgetés világába.

Egy bizonyíthatatlan elmélet szerint ezek a kísértetek olyan valakiknek a gondolaiból manifesztálódtak, akik így képzelték el ezt a párt, és tévesen helyezték őket ebbe a környezetbe is. George Sand közismert volt mesterkéletlenségéről, több kortárs beszámoló is említi, hogy semmiféle női praktikát nem alkalmazott, noha ruháit és ékszerei jó részét maga tervezte. Bolan nagyon alacsonynak látta őt. George Sand az önéletrajzában lábban adja meg magasságát, és ha azt centiméterre számoljuk át, bizony 145-150cm-re jön ki, amennyiben angol lábról váltjuk át. De miért angol lábban adta volna meg a magasságát egy francia? Francia lábról átszámítva 155-160cm közti magasság adódik, amely hihetőbb. A kísértetek veszekedtek, Chopin és Sand pedig sosem vitatkoztak, mivel Chopinnek stressz hatására amint fölment a pulzusa, befulladt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt bele is hal. Emiatt aztán megbeszéletlenül és megoldatlanul maradtak tényleges vagy látszólagos nézeteltéréseik. Arról is van több kortárs beszámoló, hogy ha valaki nekiállt Chopinnel vitatkozni, Sand odalépett, és kezét a vállára téve nyugtatta, mielőtt idegenek és új ismerősök előtt befullad. Tehát nem tükrözheti a valóságot, hogy Chopin köhécsel és vitatkozik, ahogyan Bolan látta. A kísértetek a tájékozatlanságból eredő, felületes sztereotípiáknak megfelelően néztek ki és viselkedtek. Kérdés, kik és miért hitték, hogy Hérouville-ban ott kell lenniük?

BSTH-rajongóként nem sok jót reméltem a filmtől, úgyhogy kizárólag kritikaírás végett néztem meg, csöppet sem kíváncsiságból. A harmadáig csak jeges döbbenetet okozott, majd a felénél azon kezdtem gondolkodni, mi lehet a rejtett, mélységes, duplacsavaros, többrétegű üzenete, mert ilyen borzalomnak az kell hogy legyen. Ha nem nézed meg, elmondom, hogy egyetlen jó érzést keltő tényező a film során a retró színvilág – már ha az amúgy is kedves számodra.

Ezen kívül minden kellemetlen. Komplett rémálom, amely mintha a hétköznapjaink rendszeres elemeiből épült volna fel: rosszarcú figurák tömkelege, akik kiszámíthatatlanok, zombiszerűen gépiesek, ijesztőek, és véletlenül sem viccesek; támadóak, vadállatiak, illetve nyugalmukban is rémisztőek. Az eredeti, 1974-es film hangulatából szinte semmi nem szűrődik be, hanem egyenesen szembe megy vele. Csak nem azt akarja sugallni, hogy az a régi világ nemhogy visszahozhatatlanul, de felidézhetetlenül letűnt, s a nyomasztó utópia már a spájzban van, melynek magunk fogunk ajtót nyitni legkésőbb holnap? Az eredeti film zenéi úgy jelennek meg, mint bombatölcsérben egy játékmackó leszakadt feje; a film nagy részét a legrosszabb fajta mai zene uralja.

Miközben eddig jutok a "kritika" megírásában, már rá is jövök, mi az üzenet, hogyan kell megfejteni álomként a szimbólumokat és történéseket – hiszen ez egy keserű, netflixes film, ne feledjük: a két főszereplő a mindenkori kisember, tehát egyikkel vagy másikkal azonosulhatunk. Én a szakállassal, mert nyugalomkedvelő vagyok, valaki más pedig a másikkal, aki izgágaságával csak bonyodalmakat okoz, de nagyon érdekes fazonnak érzi magát. A cirkusz legénysége a személytelen és számunkra tulajdonképpen közömbös, velünk akár ellenségessé is váló többi kisember. Ahogy meggyűlik a bajuk a természeténél fogva terjeszkedő hatalommal, érintettekké válunk mi, főszereplők is, és naná, hogy veszélybe kerülünk. Az idős főgonosz a gazdasági cézárokat és politikusokat jelképezheti, ostoba fia a mindenkori hatalmak kedvezményezett és elkényeztetett retyerutyáit. A végén persze megtépázódnak, és alul maradnak, de majd egy következő filmben újult erővel veselkedhetnek egy másik közösség ellehetetlenítéséhez. Amint elül a tömegeket érintő konfliktus, a kisemberek visszatérnek személyes, pitiáner játszmáikhoz, versengéseikhez. Hősiességük és bátorságuk biliben-vihar léptékűre zsugorodik.

Az egyetlen női figura magát a női nemet jelöli, avagy a világot és az izgága férfiakat mozgásban tartó, ördögi feromonfelhőt. Kacér, csinos, dühös, felháborodott, gúnyos, a vadócnál piszokabb, undokoskodással csábító – azaz minden, amilyet épeszű férfi nem szeretne otthonra. Amilyennek a nőt a nyughatatlan, bajkeverő férfi akarja látni, mert ez csigázza fel vadászösztönét, és megszerzése igazi hájjalkenegető csemege. El is lopja a férfinem mindenkori érdeklődésének tárgyát jelképező autót a végén, miután már mindenki más is ellopta, de megkerült. Minden áldozat-, harcos-, cselszövő szerepe után a nevető harmadik szerepében köt ki. A tigrissel is egyedül ő tud bánni, tehát mi a tigris? A női nem egyik archetipikus szimbóluma, a macska pusztítóvá felnagyított aspektusa. Személyesen bánik el a főgonosszal – aki ebbe természetesen mégsem hal bele.

Mondhatnánk, hogy az eredeti filmben is nagyrészt megvan ez a jelképrendszer, de ott nem ilyen éles, ilyen életszerű, ilyen könyörtelen, ilyen fenyegető, hanem gyerekmeseszerűen lágy, igazságos, ezért izgalmas, humoros, hangulatos történetet hoz létre, csupa karikatúra-figurával, akiknek még a verekedéseik is szívderítőek.
Elgondolkodtató, vajon miért csak a medence körüli ünnepi parti közönsége áll bizalomgerjesztő figurákból, és miért járulnak elismerőleg a hatalom parádéja elé. A kórus már groteszk alakokat vonultat fel, bár nem olyan ijesztően karaktereseket, mint a cirkuszosok és a pribékek.

A film egy helyen törik meg, a közepe táján "szól ki a szerepéből", amikor a motoros banda vezetője váratlanul emberi hangnemben azt a jó tanácsot adja a főgonosz fiának, hogy nem kell feltétlenül az apjára hasonlítania. Az viszont ellentétes irányban fogadja meg a tanácsot: apjánál is sokkal gonoszabb akar lenni, hogy maga is megijedjen magától. Vajon a mindenkori hatalmak kedvezményezettjei jelentik a tényleges és közvetlen veszélyt a megfélemlíthető közösségekre? Attól tartok. Kérdés, hogy miért paródia jellegű az egész film? Az ördög nevet az emberiségen, amely véresen komolyan veszi a hatalmi és háborús játszmákat, miközben a Nő bűvöletében vergődnek a férfiak, és azokat orruknál fogva vezetik a nyugalmat nem adó, szeretetet ki nem fejező nők?

Mindannyian láttunk már játékembereket, mégsem biztos, hogy mindig meg tudjuk különböztetni őket a mindennapi életben a valódi emberektől. Pedig fölismerésük hasznos, hiszen ők azok, akik arra valók, hogy rosszindulatunkat, pszichopátiánkat, és mindenféle pocsék hajlamunkat kiélhessük valakin. Kockázatmentesen gyakorolhatjuk rajtuk a bármivel való visszaélést, a függő helyzetben tartást, a szadizmust, az ármánykodást, a cinikus kioktatást; remekül szórakozhatunk gyötrésükkel, idejük rablásával, félrevezetésükkel, kihasználásukkal.

Általában készségesek, szolgálatkészek, nyitottak, ugyanakkor könnyen elbizonytalanodnak, szorongónak tűnhetnek. Az igazi emberektől leginkább anyagi helyzetükben különböznek: sokszor albérletben laknak akkor is, ha gyermekeik vannak, tömegközlekedéssel járnak, ritkán nyaralnak, a boltokban viszont érdekes módon az akciós termékeket is keresik, meg a fölösleges és drága dolgokat is vásárolják. Ruházatuk a márkás holmiktól a turkálósig bármilyen lehet, de alig látjuk őket jól megkomponált színvilágú öltözetben, egyedi kézműves kiegészítőkkel. Iskolázottságuk rendszerint középfokú, de vannak köztük alacsony presztízsű diplomások is. Idegennyelv-tudásuk bizonytalan, vagy nincs is. Amennyiben művészek, remek terepet nyújtanak a hogy-is-lehetne-ilyesmiből-megélni típusú társalgásainkhoz. A szegényes ruházat, házilag festett és vagdosott haj, a középiskolai végzettség hiánya biztos ismertetőjegye a játékembernek. A fogyatékos gyereket nevelők, vagy fekvőbeteg családtagot ápolók is ide tartoznak. Az egyedülálló anyák rendkívül nagy valószínűséggel elemei a halmaznak. Ha a játékember jómódú, és ez a külsején és lakhatási körülményein is látszik, valamint nagy presztízsű, akkor a hasonló ismerősi hálója miatt, véghetetlen naivitásánál fogva rászedhető; bizakodó, jóindulatú természete miatt könnyen és remekül becsapható, kihasználható.

Ha krónikus betegek, akkor sem kényeskednek, nem sokat panaszkodnak, ezzel arra ingerelve minket, hogy semmibe vegyük fájdalmaikat, kényelmetlenségeiket. Panaszkodás-játszmáinkba könnyen bevonhatók, de ügyeljünk, hogy bármilyen nehézségeikről beszélnek nekünk, túl kell licitálnunk azokat, s nagy lendülettel, élénk gesztusokkal meggyőzni őket, a mi hasonló jellegű problémánk nagyobb, régebb óta áll fenn, jobban szenvedünk tőle. Ők minél fonnyadtabbak, energiahiányosabbak, mi pedig minél kicsattanóbbak vagyunk, annál erélyesebben kell bizonygatnunk nekik, hogy hozzánk képest ők vannak irigylésre méltó helyzetben. Jelenlétükben lehetőleg emlegessük sanyarú anyagi helyzetünket, miközben minden autónkat látta már, és tudja, hol és milyen pozícióban dolgozunk. Tegyünk megjegyzéseket albérlőinkre, s ha történetesen ő bérli tőlünk a lakását, panaszkodjunk neki, milyen drága minden, miközben őt olyan dolgok feltétlen megvásárlására sarkalljuk, amit eszébe sem jutott volna megvenni, de a lakás működtetéséhez szerintünk alapvető.

Jellegzetességük, hogy szüleik vagy egyenesen elhanyagolták, netán még bántalmazták is őket, vagy csak nem adtak nekik kellő biztonságérzetet, társadalmi beágyazottságot. Kapcsolati tőkéjük nem alakult ki. Hozzá vannak szokva, hogy másokat erősebbnek lássanak maguknál, így vészhelyzetet szimatolva minden erejüket összeszedve támadnak, vagy eleve meghunyászkodnak. Kihasználhatjuk, hogy kritikus helyzetben védtelenekké válnak: ha igazságtalanságot követünk el ellenük, vagy nyilvánosan megszégyenítjük őket, senki nem mer melléjük állni, legföljebb azok, akiket ezért a merészségért a továbbiakban jól megbüntethetünk. Annál könnyebb másokat is ellenük hangolni: igazi és játékembereket egyaránt.

Minél több tulajdonság ráillik valakire az eddig felsoroltak közül, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy játékemberrel van dolgunk. Ékes díszpéldányaik a hajléktalanok: őket pénznyelő automatáknak is tekinthetjük, vagy a parkok, közterületi zugok berendezési tárgyainak. Őket elég gyanúsnak vagy veszélyesnek tartani és elkerülni, de jótékonyságunk dicsfényében is sütkérezhetünk amikor alamizsnát adunk nekik.

Ha sötét gyanúnk támadna, miszerint magunk is játékemberek lennénk, rövid úton eloszlathatjuk azzal, ha felkeresünk egy feltételezett vagy már beazonosított játékembert, és összehasonlítjuk magunkat vele. Legjobb, ha úgy teszünk, mintha érdeklődnénk a hogyléte felől. Ha köszöni jól van, kissé húzzuk össze a szemöldökünket, tartsuk félre a fejünket és enyhén szúrós nézéssel kombinált huncut mosollyal kérdezzük meg tőle, biztos-e ebben, mert mi másra tippeltünk. Ha elbizonytalanodik, és sóhajtva mesélgetni kezdi az aktuális nehézségeit, máris kezdhetünk megnyugodni, de azért ne igyunk előre a medve bőrére, faggassuk tovább, derítsük ki, milyen csávában van. Közben ne felejtsük el saját hasonló bajainkkal is előhozakodni a korábban már említett rálicitáló módszerrel, s tegyük ezt addig, míg arcán elterül az önvád-szégyen-reménytelenség koktél jellegzetes máza. Ekkor hátra dőlhetünk, hisz legyőztük. Legalább is átmenetileg. Ha rendszeresen tesszük ezt ugyanazzal az emberrel, és egy nap csudamód elkezdene elzárkózni a válaszadás elől, sértődötten de gyengédséggel átfűtötten közöljük vele, hogy mi csak mindenáron segíteni akartunk neki, hisz tele vagyunk hasznos infókkal. Ezzel valószínűleg sikeresen visszanyomtuk alattvalóink sorába, mert a megbánás és a szégyen megbízhatóan a számunkra kényelmes helyére gravitáltatja.

Ezzel is tele lett. Mert olyan mértéket öltött, és jön az arcomba – igen, igen, minek nézem a fészbukkot, úgykellnekem.

Terméket vagy termékcsaládot reklámoznak. Azt még megértem, hogy a valós és csalódott tapasztalatok kommentjeit törli a forgalmazó, hogy kamuprofilok kommentelnek a hirdetések alá, és többnyire lakonikusan és semmitmondón dicsérik a terméket, vagy odaírják, hogy ma rendelték meg, és izgatottan, hatásában reménykedve várják, esetleg ma érkezett meg, és nem volt pöcegödör íze. A lényeget nem érintő tulajdonságok hosszas ecsetelése fontos, mert pozitívumot jelez. Mintha abból gondolnád, hogy sokáig jó lesz, és kényelmes egy új cipő, hogy barackrózsaszín csík van rajta.

De hogy ezt a narratívát pillanatok alatt átnyomták az önálló mérlegelési lehetőséggel bíró egyénekre is, ez bámulatos. Többszázasával futnak be az ugyanilyen tartalmú kommentek valós profilokról. Százezrek lélegeznek fel, hogy áhh, normális vagyok, le tudok írni egy másokéhoz hasonló, vagy ugyanolyan kommentet. Közéjük tartozom, létjogosult vagyok, az univerzum megbecsült egyenpolgára.

A megváltó csodaszerek világa ott kezdődik, ha naponta lehet tőle kakálni. Mert az átlag hölgynek ez a fontos. Csajozz bármivel, csak nasinak nézzen ki és tudjanak tőle naponta – lehetőleg puhát – kakálni, miközben nincsenek fölfújódva sem. Nem baj, ha drága. Nem baj, ha gyakorlatilag gumicukor, és zacskója többezer forint. Esetleg az sem baj, ha nettó hashajtó adalékanyagokkal kibélelve, csak ígérjen fogyást. Az első napokban valóban vizet lehet veszíteni, ezeken a napokon kell kommentelni, később már kit érdekel, hogy a második héten visszajön, amit előzőleg fogytunk, mert a csak belünk ürült ki akkor.

Virágnyelven írják: rendbe jött az anyagcseréje. Vagy az emésztése. Ha belinkelnéd nekik a Wikipédia ezen szócikkeit, ugyan, bökjenek már rá, az anyagcsere vagy emésztés melyik mozzanata jött rendbe nekik a szertől, nem értenék, mit akarsz. Nyolcadikos biológia? Hol van az már.

Végezetül minden ilyen helyen megjelennek a világ legostobább tornatanárain is messze túlmutató fotelagytrösztök, akik fölényesen közlik a többi oktondival, hogy több mozgás, kevesebb kalória, nem a csodaszerek segítenek. Még jobb, ha befut néhány hiperaktív, izgága anyuka, akik szerint mangalica-víziló hibrid fajzat, de főleg igénytelen, akinek nincs főállás, x db gyermek és háztartás mellett ideje konditerembe járni.

És csak eljutottunk mostanra abba a bűvös stádiumba, hogy az emberek magukat tartják hitványnak, ha nem tudják magukat (eléggé) motiválni. Mintha csak egy jutalékért bohóckodó, nyomorult ügynökökből álló értekezleten lennénk, ahol mindenki tudja, hogy olyasmit kell eladniuk, amire maguknak sincs szükségük, ráadásul irreálisan drága. De mivel valamilyen kényszerítő oknál fogva egyszer korábban úgy döntöttek, hogy ebből a 'munkából' akarnak megélni, úgy tesznek, mintha ők lennének a hibásak, ha szánalmasnak és elvetendőnek tartják józan pillanataikban ezt az eladási apparátust a termékekkel együtt.

Egy ártalmatlan, lényegbe nem vágó új szokást sem könnyű bevezetni a mindennapi rutinunkba. Próbáltál-e reggelente főzni egy bizonyos gyógyteát, amely enyhítené valamilyen tünetedet, de két nap után megfeledkeztél róla, mert a tüneted nem túl zavaró, a hatás csak többhetes-hónapos fogyasztás után jelentkezne, és a tea elkészítése megzavarja a reggeli rutinodat? Vagy kiderült, hogy a 'gyógyító kód' módszere sem illeszthető bele a maga napi 3x6 percével az életebe.

Ennek fényében tekints végig az eddigi törekvéseiden, amikor magadra próbáltál erőltetni új, apró rutinszokásokat, illetve naponta vagy heti több alkalommal végzendő, többórás, nagy energiát igénylő tevékenységeket! A legjobb eset, hogy a saját utad építőköveivé váltak ezek az újonnan beiktatott órák, és örömödet lelted az új tevékenységben. Ezen kívül csak rosszabb esetek vannak: magadat hibáztattad, hogy alig bírsz belekezdeni az adott tevékenységbe. Biztos lusta disznó vagy, céltalan lúzer, vagy semmirekellő.

Mert mostanra eléggé bevésték nekünk, hogy márpedig céljaink kellenek legyenek, és ezek kellenek a szemünk előtt lebegjenek naphosszat, ugyanis ez adja a motivációt. Hogy el akarunk érni saját erőfeszítésünk árán, saját bőrünk horzsolódásán olyan állapotokba, amire valójában semmi szükségünk, csak manapság illő felmutatni ha nem akarunk lenézettek lenni. Ha nő vagy, legyél modellalkat: vézna vagy izmos, mindegy, csak állandó keserves diétával és konditermezéssel lehessen csak fenntartani ezt a testalkatot. Ha férfi vagy, legyél kigyúrt bölény, pocaktalan, és legyen sok pénzed. Akarj sok pénzbe kerülő tárgyakat birtokolni, és végezz olyan munkát, amit éppen utálhatsz is, de közben a szemed előtt lebeg, hogy mennyit keresel vele, és a következő fizetéseden végre megveszed a flancos karórát, telefont, amiről csak kevesen tudják, mennyibe is kerül, és nem is érdekel senkit. De te, végre már ezzel janiskodhatsz, aztán kitűzheted magad elé a következő célt: részletre megvenni az autódat, aminek az árnyékköltségeibe bele sem gondolsz. Vagy ha kicsit több eszed van, tanulj divatszakmát, legyen diplomád belőle, mert ettől lesz jó állásod. Mindegy, hogy nem szereted, hogy terhedre van a tanulás is, meg az adott munka végzése is, de ez nem is olyan nagy baj, hisz fogalmad sincs, mi érdekelne valójában és igazán.

Az embert egyetlen cél motiválja valójában: az életben maradás. Az egyéni élet fenntartásához szükséges alapvető, nélkülözhetetlen dolgok előteremtése, vagy az utód létfeltételeinek biztosítása. (Egy faj fennmaradása az utódgondozási hajlandóságon múlik elsősorban.) Ha megszűnik az állásod, azonnal másikat fogsz keresni, különösen ha nem a saját ingatlanodban laksz, hanem lakbért fizetsz, mert nem akarsz utcára kerülni. Ha átmenetileg nincs elég pénzed a mindennapi életre, magadon fogsz spórolni, nem a gyermeked élelmezésén. A biztonságba jutásig meg fogod tenni amit lehet, megkeresed mindenáron a megoldást, de ezen felül már terhedre van a luxuscikkek áráért küzdés, vagy a filmsztár-kinézet keserves előállítása.

Tudomásul kell vennünk, hogy vannak társadalmi csoportok, akik létbiztonságban akarnak lenni, és ennyi elég nekik. Szükségleteik vannak, és maguk szabják meg az igényeiket. Eltérőek lehetnek ezek a biztonságérzetek és igények, de az adott személyek ezek megléte mellett nyugodtak, és nem versengők. Nem akarnak mások fölé kerekedni, mert nem érzik mások által veszélyeztetve saját értékesség-érzetüket.

És hogy vannak csoportok, akik azt hiszik, bárki eltapossa őket, ha nem mutatnak föl erőt, hatalmat. Ennek az erőnek és hatalomnak illúziója pedig számukra tárgyak birtoklásából szerezhető be. Hogy neki nagy, lapos tévéje van. A másik szobában is. Hogy be van festve a haja, tehát ápolt és trendi. Hogy szőrmeszélű kapucnis kabátja is van. Meg bizonyos márkájú cipője, amiben valójában röhejes, de ezt divatosnak kell számítani. Hogy milyen gyorsétterembe tudja elvinni a szülei pénzén a kihasználásra kiszemelt lányt. Giccses aranyékszerek. Az ezektől eltérő gondolkodású emberek lenézni próbálása. A hasonszőrűekkel való közösségképzés, a nekik való hízelgés, és a másmilyen emberek csoportos lehurrogása. Napi keserves küzdelem a tudatért, hogy ő ér annyit, mint más, vagy legalábbis annyit, amennyit ő átlagosnak tart. Ebben a társadalmi rétegben az emberek nem hisznek saját szerethetőségükben, mert már a szüleik is beléjük verték, hogy csak megfésült hajjal és vasalt inggel tudsz jó benyomást kelteni, meg jobb bizonyítvánnyal. Hogy viselkedned kell, azaz hitesd el magadról, hogy korrekt vagy és megbízható, hisz nem vagy az, és ez nem derülhet ki, különben ott landolsz, ahová való vagy.

Ez az utóbbi halmaz a motivációval manipuláló nyerészkedők megbízható, végletekig kihasználható vadászterülete. Szerezd meg ezt a tárgyat, menj ide egy programra, nézz ki így, hogy többnek látszódj magadnál! Az önbecsülésmentes, szégyenteli, bűntudatos ember elhiszi, hogy céljai kellenek legyenek, tehát motiválható.

A baj azzal van, amikor jó szándékú, nem versengő, másokat elnyomni nem akaró emberek hiszik, hogy értéktelenek, mert nincsenek úgynevezett céljaik és kellő motivációjuk. Akik nem is tudják, hogy valójában nagyon is vannak, de nem neveznék annak sosem. Célja, hogy másnak lehetőleg sose ártson, s ezen naponta igyekszik? Célja, hogy másokat értőn elfogadjon, miközben saját határait is egészségesen védi? Ja, hogy ezeket nem fogalmazza meg célként. Hogy motivációországban nincsenek lelki célok, csak tárgyiak? Mert az megállapítható, hogy birtokol-e valaki egy tárgyat vagy státuszt, de az nem, hogy halad-e egy úton. Az útonjáró ember pedig megfoghatatlan a mások motiválásából nyerészkedő manipulátorok számára.

Facebook-eseményt hoztak létre "Fluimucil Ábel" kivégzésére, melyhez több ezren csatlakoztak. Egy országot idegesített föl egy gyógyszerreklám - a gyógyszernyakalók, reklámzabálók és hipochonder energiavámpírok országában. De miért?

Mi idegesítő van abban, hogy egy bájos gyermek megkérdezi az anyjától: ugyan miért kéne egy röhejes nevű port bevennie? Mert amikor hurutosan köhögünk, ezt szoktuk bevenni - szól a válasz. Ismét rákérdez a gyermek, hisz ez nem válasz. Erre elmagyarázzák neki, hogy ez a gyógyszer lazítja föl a letapadt hurutot. Így már világos.

Mivel magam semmi idegesítőt nem találtam ebben a reklámban, teljesen elképedtem, milyen hadjáratokat indítottak ellene, a szereplő kisfiú ellen, a "de miért?" kérdezés ellen. Mi olyan zavaró ebben a reklámban a hangos többség számára? Nos, maga a megkérdőjelezés jelensége. Agymosott droidokként él a többség, és teszi napi 24 órában azt, amit szoktunk. Anélkül, hogy rákérdezne, milyen indokkal, céllal, értelemmel. És szárba szökken a bugyli a zsebében, amikor valaki végre rákérdez, hogy ugyan miért kéne azt tennem, amit mások tesznek, miközben nem látom sem célját, sem okát, sem értelmét, sem hasznát?

Képzeljük el az átlagembert, amint egy reggel fölkel, és elkezdi föltenni magának a kérdéseket minden cselekedetével kapcsolatban: miért hordom így a frizurám? miért veszek föl ilyen kabátot? miért nézek napi több órán át ócska tévéműsorokat? miért mutogatom a telefonomat? És akkor összeomlana minden. Hisz a válasz ez: mert meg akarok felelni a társadalomnak, a többieknek, miközben az összes nyomorult, aki ugyanezt teszi, nem tudja, hogy valójában ő az a társadalom, aki elvár és képmutat a legátverősebb álszenteskedés keretrendszerében. Ez pedig elviselhetetlen. Mármint ennek tudatára ébredni. Á, nem így élni elviselhetetlen, hanem szembesülni vele, hogy rákérdezés nélküli robotokként teszünk mindent ami rutin, ami szokás, - de még döntéseket is szokások alapján hozunk. Úgyhogy élnek inkább tovább, egymásnak mércét állítva, egymást percenként vizsgáztatva, értékelve, elítélve, lenézve, kirekesztve, irigyelve, megsüvegelve. De miért...?

Találtam egy rossz reklámot. A felvezetése arról szól, hogy az ember alapvető problémája, hogy a gyerekei vele egy ágyban akarnak aludni, a felnőtt pedig gyerekek nélkül. A reklám dolga pedig megoldást kínálni a problémára: egy festett, képes gyerekágyat kell venni, és mindjárt megoldódik a különalvás.

Csakhogy az emberek nem akarnak a gyerekeiktől külön aludni. És a kommentekben egymásnak esnek.

A mindenáron gyerekkel alvók azt gondolják, a gyereknek a szülő testi közelségére van szüksége éjjel, iskolás korában is. Olvastak róla, hogy a 60 évvel ezelőtti, londoni árvaházakban milyen drasztikusan lehetett csökkenteni a halandóságot azzal, hogy dadákat vettek föl, akik naponta kézbevették a babákat. Igen, egy csecsemőnek szüksége van az anyjára, de sokak nem képesek ezt megkülönböztetni a szüleivel alvó iskolás gyerek játszmázásától. Gondolkodási képesség híján az a félelem mozgatja őket, miszerint bárki egy nap nekik szegezi: rossz szülő vagy. Ki akar rossz szülőnek tűnni önmaga előtt? Senki. Nosza, legyünk jó szülők. Aludjunk együtt a gyermekeinkkel, mert nekik ránk van szükségük, mégpedig ilyen formában - ha jobb ötletünk nincs. Azért kell nagyobb gyerekkel is együtt aludni, mert rettenetes dolog sírni hagyni egy egyhetes csecsemőt és nem venni föl. Így gondolkodik a magyar.

Különben is, régen a családok együtt aludtak, hisz csak egy szoba volt. Senki nem kérdezi meg, hogy az 5-10 szobás polgári lakásokban élőkről is ezt képzelik-e. Magyar ember nem gondol a saját, és ősei tapasztalatain túl, aki meg egyebekre hivatkozna, az okoskodó kötekedő.

Megszólal egy kérdés: mi lesz a szexszel így? Már jön is a válasz: ó, mi fantáziadús emberek vagyunk, megoldjuk a saját hitvesi ágyunkon kívül is. Senki nem kérdez tovább, hogy ezt magukhoz méltónak, a kapcsolatukhoz méltónak tartják-e, de ha kérdeznék is, senki nem értené a kérdést a kérdezettek közül úgysem.

És sajnos a különalvók elmondják, hogy újszülött kora óta alszik külön a gyerekük. Pedig abban még semmi hibalehetőség nincs, hogy a gátsebbel alig vánszorgó anya maga mellett tartja az éjjel is evő gyermeket. Senki nem mondja ki a kommentekben, hogy a csecsemő külön ágyban altatása az éjszaka átalvásával kéne összefüggjön, körülbelül 3 hónapos, illetve 5 kilós kortól kezdve.

Amiről pedig egyenesen lehetetlen beszélni ebben az országban, az az, hogy miért nem tud egy gyerek egyedül aludni, ha szerető szülei elalvás előtt felolvastak neki, megdédelgették, napközben is többször dédelgették, és tudja, hogy éjjel ha bármi gondja támadna, a másik szobában alvó szülőkre mindenben számíthat. Tilos tudni róla, hogy a gyerekek nem érzik biztonságban magukat, és a szüleik elől is a szüleikhez menekülnek. Vagy keresik a helyzetet, amikor a szülő a fáradtságtól, kimerültségtől már másképp viselkedik, és a gyerek számára manipulálhatóbbá válik. Az emberek nagy része el sem tudja képzelni, hogy gyermeke nem érzi magát biztonságban a családban, a szülei mellett, sőt egyenesen fél a szüleitől, ezért direkt megnyugtató számára az alvó, azaz épp ártalmatlan szülő jelenléte.

Nem akarom a témát összefüggésbe hozni a pécsi rendőrség által megrendelt reklámfilmmel, és a közelmúlt pécsi eseteivel. Mindez csak ürügy, hogy egy bizonyos kör ismét nagyobb hangon kántálja, hogy az áldozat sosem hibás. Aki ettől a dogmától nem akar elszakadni, az ne olvassa tovább a cikket, mert vagy nem fogja megérteni, vagy rájön, milyen esetekben felelős az áldozat, és ezzel fölborul a világképe és lelki békéje.

Függetlenítsük a mechanizmust a konkrét esetektől, és a nemi erőszaktól! Nézzünk csak egyéb példákat! Valaki besétál egy erdőbe, és nem tudja, hogy ott medvék élnek. Sőt, senki nem észlelt medvét az elmúlt 100 évben a környéken. Emberünket mégis megtámadja egy éhes medve, aki napok óta gyalogolt a szomszédos ország magasabb hegyeiből. Ebben az esetben az áldozat nem kereste magának a bajt. Aztán vegyünk egy másik embert, aki a szavannán kiszáll a szafari-jeepből, és az oroszlánokat néhány méterről óhajtja fényképezni. Azok megeszik. Ez az áldozat magának kereste a bajt. Vagy nem tudhatta, hogy az oroszlánok veszélyesek? Elvárható-e egy átlagembertől, hogy tudjon róla, melyik vadállat húsevő?

Az áldozathibáztatás fogalmának puszta léte is mutatja, hogy valakik már elgondolkodtak, valamint hogy korábban mások rászoktak az áldozatok hibáztatására. Az emberi nemnek brilliáns érzéke van hozzá, hogy ne tudja megkülönböztetni, mikor rohant valaki a vesztébe és mikor érte baleset. "Minek mentél oda?" - ismerős? Valaki leugrott magasról, és összetörte magát. Amikor megtehette volna, hogy nem megy oda, vagy nem ugrik le. Furán néznénk arra, aki ezután azt kérdi, mégis honnan tudhatta volna szegény, hogy olyan magasról leugorva baja eshet...?

Akkor most nyissunk egy új zárójelet! Nézzünk szét az ismerőseinken, és emlékezzünk, hány nőtől, lánytól hallottuk, hogy megismert egy férfit, akivel végül egyéjszakás kaland, vagy néhányalkalmas kaland alakult ki, holott ő tartós kapcsolatot akart volna. A férfi kihasználta, nem volt vele tisztességes. Ha valaki egy ilyen nőtől megkérdezné, hogy tartós kapcsolat reményében tette-e szét a lábát önként és dalolva annak a rohadt szemét férfinak, akkor sokmindent kapna értelmes és őszinte válasz helyett. És a többedik ilyen eset után a nő továbbra sem érti, miért történik vele mindig ugyanaz.

Nincs mit vitatkozni azon, hogy a nők nem értik a férfiakat. Tömkelegével születnek a viccek arról is, hogy a férfiak nem értik a nőket, közben a fordítottja az igazi gond. A fajfenntartás miatt evolúciós előnye volt a nők mindenáron tetszeniakarásának, a csábítási reflex beindulásának hím jelenlétében, de lássuk be, ez mára elavult és átértékelődött. (Abba most ne menjünk bele, hol tartana az emberiség, ha nem lenne a házasság intézménye, és mindenki féltestvér lenne. Viszont azt kissé megpendíthetjük, hogy amennyiben a férfiak állítólag poligám hajlamúak, a nők pedig monogámok, akkor a nőknek köszönhetjük a kétszülős családmodellt és a házasságot is. Hogy a férfiak hogy éltek ezzel vissza, azt most megint ne firtassuk, csak ha feltétlenül le akarjuk zúzni a gondolatmenetet.) A szexuális forradalom kezdete után még hány generációnak kell pórul járnia, hogy a nők végre észrevegyék: rajtuk múlik, hogy bánnak velük a férfiak? Még mielőtt valaki egyedi, ennek ellentmondó eseteket kezdene előrángatni, szólok, hogy mindez a tömegre vonatkozó általánosítás; nem aberrált, nem elmebeteg férfiakról és szintén egészséges nőkről beszélünk! Továbbá a családon belül bántalmazó pedofilokról sem beszélünk!

A lányoknak, nőknek senki nem mondja meg sem idejében, sem később, hogy ha tartós kapcsolatra keresnek férfit, akkor nem szabad úgy viselkedni, mint aki alkalmi szexet akar egy ismeretlennel. A férfiaknak pedig szintén senki nem mondja meg, hogy a nőknek fogalmuk sincs róla, hogy nem a terveiknek megfelelően viselkednek, hanem pont ellenkezőleg. Továbbá nem illő manapság tudni, mi számít méltóságon alulinak. A nyolcvanas évek elején a Ludas Matyi karikatúráin mindig azonnal fölismerhetőek voltak a prostituáltak, és az utcán is. Manapság puszta csinosságnak számít, ha egy az aktuális ízlés szerint kellően fölöslegmentes lány mélyen dekoltált sztreccs miniruhában jelenik meg, közönségesen erősen sminkelve. A nők nem értik, hogy öltözetük, kinézetük, viselkedésük többletjelentést hordoz, és melyek azok a részletek, amelyekből olvasnak a férfiak, és messzemenő következtetéseket vonnak le. Ráadásul a férfiak sem egyformák. Vannak, akik már tudják, hogy a nők tartós kapcsolatra vágynak inkább, mégis sokszor olyan kihívóan viselkednek, mint aki instant szexet akar.

És most térjünk a lényegre! Miből gondolná egy alkalmi partnerre vadászó hím, hogy egy szórakozóhelyen, késő éjjel, mélyen dekoltált, sztreccsmini, félig vagy egészen részeg lány, aki nyomul a jelenlévő hímekre, nem azt akarja, amit ő? És amikor félrevonulnak kettesben, és a nő egy ponttól tiltakozni kezd, a hím miért hiszi, hogy ezt nem kell komolyan venni? És miért hiszik a feministák és a naívak, hogy az erőszaktevők ezen része nem az adott nőre izgult rá annak kinézete és magatartása miatt, hanem bárkit bárhol elkapna? Nem, nem kapja el józanon, nappal a hetvenéves apácát, hiszen neki a fiatal, csinos, magakellető nők tetszenek. Főleg amikor maga is ittas, pláne drogot is használt, és leszakadtak a gátlásai, korlátai egy buliban.

Igen, drága hölgyek, a buli, az ivás, a drogozás, a flörtölés az annyi, mint bemenni az oroszlánketrecbe az éhes állathoz, és reménykedni, hogy az majd tejbegrízt kér a gondozójától. Ha nem mégy buliba részegen, mindent mutató ruhában vonaglani, nem fognak megerőszakolni a bulizó, piás, bedrogozott, kiéhezett férfiak. Az aberrált elmebetegek áldozatául ugyan eshetsz még, nappal is, de nem akarod esetleg az egyik rizikófaktort mégis kiszűrni?

És ha nem erőszak áldozata leszel, hanem csak a félreértésé. Ha fölszedsz egy elbűvölő fickót a szórakozóhelyen, randit beszélsz meg vele, azt hiszed napokig, hetekig, hogy jártok, párszor lefekszel vele, aztán odébbáll. Te meg nem érted, miért nem vitt a várába fehér lovon örökre. Mert azzal, hogy kihívóskodtál, és lefeküdtél vele, nem azt kommunikáltad felé, hogy komoly szándékaid vannak, hanem, hogy papírzsebkendő vagy. Az ilyen eset és az erőszak ugyanannak a dolognak a két különböző gyorsaságú és durvaságú lefolyása. Mindkét féle kimenetel miatt lelkileg összeomolhat egy nő. Van, aki az élete első és egyetlen ilyen esetébe úgy belerokkan, mintha megerőszakolták volna.

Ugye, nem azért nem hibás az áldozat sosem, hogy biztosítva legyen a végeláthatatlan társadalmi megosztottság és a téma körüli vita, mint a zavarosban halászás optimális terepe?

A feminizmus. De hogy mér lett szerves része az az életellenes agymenés, miszerint a nő joga kell legyen rendelkezni a saját teste fölött, és a hasában élő gyermek élete fölött...?! És hogy mér lett része, hogy kefélgessünk ahány felé akarunk, úgyis elkapartatjuk a gyereket, aki zavarja a köreinket. Most kiderül, hogy nem lehetek feminista, mert nem helyeslem az emberölést. Sem azt a fajta szeretetkapcsolat-monogámián kívüli szarakodást, amikor a nyomorult, önbizalomhiányos nő pár napig azt képzeli, hogy szép, meg kívánatos, hisz kellett egy állati szintre ereszkedett hímnek pár órácskára.

Na, ássunk csak jobban a dolgok mélyére. A minap eszembe jutott, hogy a családtalan lányoknak mennyi idejük van a saját dolgaikra az igavonó anyákhoz képest. Iskolába járhatnak nappal, aztán eljárhatnak akárhová, és nem kell másik 2-3 vagy mégtöbb embernek élelmezést, tiszta ruhát, rendet, és lelki támogatást biztosítani. Ráadásul az anyukájuk szolgálja ki őket. Vagy ha nem, mert egyedül laknak, akkor is csak magukra kell gondolniuk. Ez bizony remek életvitel, ha leginkább tanulni és szórakozni akarunk. Vagy ha tudományos kutatást végzünk, feltalálunk, művészkedünk, önfejlesztünk, sportolunk, szépítkezünk.
De ha anya vagy, akkor megeshet, hogy hónapokon át nincs magadra egy perced sem. Neeem, nem arról beszélek, hogy csak havonta egyszer jutsz el fodrászhoz, meg havonta egyszer találkozol a barátnőkkel, és heti egyszer jutsz el a konditerembe. Hanem arról, hogy hónapokon át nincs néhány szabad perced sem, amikor nem a gyerekkörüli meg az elvégzendő dolgokra kell gondolnod. Mondjuk naponta huszonórát végzed a háztartást, az alvászavaros csecsemőd ringatását, etetését, kipucolását, és percenként van mikroalvásod. Természetesen nem nézel tévét, és naponta maximum 3 órát alszol, azt is minimum három részletben. Hónapokon át. Mert mondjuk egy nagymama sincs a közelben, a férj meg naphosszat a melóhelyén van.

Nos, azt kezdem hinni, vannak lányok, akik beszélgettek ilyen anyákkal, és ezután döntöttek úgy, hogy ők ezt nem vállalják. Minek? Mitől jobb ez, mint nyugodtan iskolába járni, barátnőzni, pasizgatni, diszkózni, konditermezni, rucikat vásárolni a plázában? Vagy emelkedettebb szellemiségűek esetében mitől jobb ez, mint naponta akár tizenhat órán át foglalkozni tudományos szakterületünkkel, személyiségünk fejlesztésével, testünk karbantartásával, tanfolyamokra járással, mandalafestéssel? Ezért aztán nem sürgős állandó - pláne "rendes" - férfit sem találni, mert onnét kezdve fennáll a háztartási robottá fejlődés veszélye.

Van egy valódi dilemma, ami úgy csapódik le, hogy vagy karrier, vagy család. Vagy önmegvalósít a nő, vagy cselédként robotol. Mi is a valódi két alternatíva, ami közül választani kell? Mert hogy nem az érdemi szellemi-kreatív munka és a család közt kell választani valójában, az biztos. 

Tegyük fel, hogy a mindenkori népmanipulátor hatalom találta ki, hogy a nőknek választaniuk kell a kettő közt, mert nem lehet az anyaságot és a karriert optimálisan összegyúrni. És mivel egy nő nem érheti be csak egyikkel vagy másikkal, jó ideges lesz. Létrejön a manipulálható nő, akit lehet facsarni, terelgetni. Aki babázni is szeret, meg lefogyni is akar. Háhá, az ideális pénzköltő. Vesz a gyerekének fölösleges drága játékokat, vegyi anyagokkal teli tejes édességeket, meg zsírégető vackokat, slankító ruhákat is.

Csak nem megint a "két koldus"-modell forog fenn? "Akár anya akarsz lenni, akár karrierista, mindenképpen a mi zsebünket tömöd. Ráadásul mi tudjuk, hogy valójában mindkettő akarsz lenni, tehát soha nyugtod nem lesz." - Így találták ki? Konteómentes verzióban mindez nem szándékos, nem megtervezett, csak kialakult, annyibanhagyott, és gazdaságilag meglovagolt.

Nem az a választás áll a nő előtt, hogy anyaság vagy karrier, hanem az, hogy anyaságba menekül-e az életfeladatai elől, vagy sem! Ugyanis az anyaságot és a háztartásvezetést úgy is lehet csinálni, hogy a környezet számára úgy tűnjön, a nőnek ezeken kívül semmire nem is lenne már ideje. Tökéletes alibi, hogy elkerüljük egyéb megoldatlan feladataink megoldását. Sőt, vannak nők, akik mindig szülnek egy újabb gyereket, amikor letelik a gyes, vagy a főállású anyasági, ugyanakkor nem vezetnek háztartást, és nem foglalkoznak a gyerekeikkel. Persze mindez falakon belül marad, az iskolának maximum az tűnhet föl, hogy a gyerek egy hónapja ugyanabban a ruhában érkezik és egyre büdösebb, a haja hónapok óta csak nő, de nem tisztul; s több testvér esetén már egyértelmű, hogy azért soványak, mert otthon nem kapnak enni. De ez a ritkább eset.

A gyakoribb, hogy a nőnek megoldandó feladatai lennének, s ezek helyett szül gyereket, vagy küzd évekig a teherbeesésért. Remek alibi, hogy miért is kövér: teherbe akar esni, és nem sportolhat, nem diétázhat olyan komolyan, mint eddig, hisz elvetélhetne ezek miatt. (Figyeld meg, hányan híznak hónapokon keresztül, mielőtt terhesek lennének! Akkor jössz rá, milyen régóta próbálkozott.) Akinek kínkeserv a mértékletes étkezés és a rendszeres testmozgás, annak kapóra jön a terhesség, és a kisgyerek jelenléte, aki után meg kell enni a maradékot, s aki miatt nincs mód sportolni. Vagy plédául a nő nem kezd bele egy kreatív tevékenységbe, mondván, hogy ha babáznia kéne, úgyis abba kéne hagynia egy jó időre. Valójában a tevékenység esetleges kudarcának alternatívája miatt nem kezdi el, s az anyaságra van tolva itt is az alibi.

Ugyanakkor nem számítom a gyerekvállalást megelőző vagy helyettesítő kreatív tevékenységek közé a napi testépítést, a napi szépítkezést, a heti rendszeres bulizást, pénzszóró szórakozási formákat, utazgatásokat, a heti többórás szépségszalon-látogatásokat. De még az öncélú iskolábajárást, divatszakma tanulását sem, mert ezek is alibik, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy a nő elkerülje a szembenézést önmagával: mit is tudok/akarok csinálni, amivel mások hasznára lehetek, s közben magam is fejlődhetek...?

Nincs is más dolgunk, mint átgondolni és fölismerni, hogy akarunk-e egyáltalán valami mások számára is hasznos dologba kezdeni, amihez sürgős késztetést érzünk - vagy sem. Ha nem, akkor valószínűleg könnyen teherbe esünk, évekig elbabázgatunk, és menet közben megérleljük, mit akarunk még kezdeni magunkkal. Ha néhány év alatt kitaláltuk ideális témakörünket, gyerekek és háztartásvezetés mellett is fogunk rá találni elegendő időt, illetve családunkat is bevonhatjuk a tevékenységbe.

Ha viszont előbb kell tevékenykednünk, akkor lehet, hogy úgy tűnik, nem tudunk teherbe esni amikor akarunk. Ilyenkor el kell kezdeni a dolgainkat, és addig vinni, míg sínre nem tesszük tevékenységi körünket. Valószínűleg akkor fogjuk elérkezettnek látni az időt a szüléshez, vagy akkor esünk teherbe, ha látjuk, hogy az anyaság mögé bújás nélkül is van értelme az életünknek, s nem bújtunk ki a ránkbízott hivatás megkezdése alól.

Nem érdekel, ha "nem elég érthetően" fogalmazom meg, mert magam sem szavakkal gondolkodom erről, hanem érzésekkel.
Aki meg kell értse, így is meg fogja érteni, mert hasonló érzelmei támadnak, mint nekem.

Szóval itt van ez a családon belüli bántalmazás. Pontosabban amikor férfi bántalmaz nőt. (A nemheteró kapcsolatokban is vannak nemi sztereotipiák, de ezeknek a kapcsolatoknak a dinamikája bántalmazási szempontból nem követi a heteró kapcsolatokét, hanem pepita, úgyhogy erre itt most nem térnék ki).

A probléma egyidős az emberiséggel. Többezer éve le lettek osztva a szerepek, mert csak a nők tudnak gyereket szülni és szoptatni. Ebből következik, hogy nekik kell a gyerekekkel elsősorban foglalkozni, ők kell hízékonyak legyenek, és nem fontos a különösebb testi erő, és az ehhez társuló fejlett izomzat. A férfi teste viszont mindig alkalmas a fizikai erőfesztésre - most a vadászatról beszélünk, vagy a földművelésről.
Aztán kialakult a házasság intézménye, az emberiség fennmaradása érdekében. Ugyanis egy terhes nő a kezében egy csecsemővel nem alkalmas arra, hogy vadállatokra vadásszon, vagy szántson. Kialakult az alku hallgatólagos intézménye: a férfi eltartja a nőjét és a közös gyerekeiket, cserébe a nő nem fekszik le más férfival. És ezzel amúgy az égvilágon semmi baj nincs, amíg olyan felek lépnek házasságra, akiket a szeretet és a kooperáció mozgat.
Csakhogy az embereket alapvetően nem a szeretet mozgatja, hanem a félelem. Az éhenhalástól, és egyéb szörnyebb módokon való elpusztulástól való félelem. És ez nem lehet másképp, hisz az emberiség, valamint a férfiak és nők kollektív fájdalomtestébe az őskori viszontagságos lét élményei épültek be.
Ha valaki szembefordult a törzs többi tagjával, kikerülhetett a közösségből, és ezzel megpecsétlődött a sorsa: megették a vadállatok. A férfiakba is beleivódott a meghunyászkodás, a nőkbe pedig még inkább, mert az ókorban amikor már vadállatmentes településeken laktak és földet műveltek, a nők továbbra is kiszolgáltatott helyzetben maradtak. Az emberek kitalálták, hogy büntetni kell a hűtlenséget, különösen a nőkét, hisz ha külső viszonyból kerülnek még plusz éhes szájak a családba, az veszélyeztetheti a meglévő család megélhetését. Gondoljunk bele: ha nincsenek családok, megbízható vérvonalak, néhány generáció alatt olyan mennyiségű génhibás ember született volna, hogy idővel szintén kihalt volna az emberiség - vagy legalábbis érdemi civilizáció nem jött volna létre.
(...)
Úgy tűnik, az elmúlt párezer év során a férfi ideál nem sokat változott. Az izmos, jó kardforgató ember a kívánatos. Ugyanakkor a nőideál szélsőségesen hullámzóan változik. A Willendorf mellet talált őskori szobor még a túlélésre szakosodott anya típusa, aztán nézzük meg a klasszikus görög női szobrokat. A németalföldi reneszánsz képeken már elég sovány nőket látunk, majd a barokkban ismét jönnek a húsos, formás, de 15-40 kiló fölösleggel rendelkező nők. Manapság van némi választék: az anorexiás tini ideálja, a kigyúrt fitneszlédi, és a kettő közti modellalkat. De semmiképp az átlaganya típusa.
Miért van ez? Mert a nők szexuális tárgyként vannak kezelve. Nem is lehet ez másképp, hisz az emberiség legfőbb mozgatója és elrontója a tesztoszteron. (Dr David R. Hawkins) Azt nem mondhatjuk, hogy a szaporodási ösztön rossz dolog, mert enélkül kihalt volna az emberi faj. De ha már a férfiakat (tényleges vagy legalább látszólagos) monogámiára kényszeríti a házasság igen hasznos intézménye, akkor hadd legyen már olyan nőjük, akikre büszkék, aki megfelel az adott kor szépségideáljának! Bizony, hisz a férfinak nemcsak tesztoszteronszintje, hanem legalább akkora egója is van - márpedig az egót a megszerzett javak, hatalom, külsőségek stb táplálják. Az emberiség nagy része mai napig nincs azon a szinten, hogy egy nőt a belső tulajdonságai miatt válasszanak előnytelen külseje ellenére egy életre társul. A férfiak szép nőt akarnak, akitől szép utódok születhetnek. És aki az egójukat építi a többi férfi előtt. Önbizalomhiányos férfiak beérik kevésbé mutatós nőkkel is, hisz nem akarják a visszautasítást, majd az elhagyást kockáztatni. De attól még meg fogják a szürkeegér-típusú feleségük mellett bámulni a csinos nőket, és vérmérséklet/erkölcs kérdése - vagy félrelépnek, vagy csak fejben.

És a férfiak el akarják érni mindenáron, hogy a nőjüknek ne legyen kedve elhagyni őket. S mivel szeretettel, nagylelkűséggel, s egyéb isteni tulajdonságokkal nem tudnak hatni, hát előveszik ami van: az agressziót. És működik. Mert a nőnek a kollektív tudatalattiból, női fájdalomtestből előjön egy emlékfoszlány. Eszébe jut, hogy választania kellett: vagy kikerül a férfi védelme alól és vadállatok/idegenek martalékává válik, vagy szó nélkül eltűr egy ütést az őt védelmező és birtokló férfitól. Sok nőben amikor a szakítás réme lebeg a feje fölött, tudat alatt lefut egy emlék árnyéka: földön fekve az erdőszélen vajúdni, majd farkasok vagy oroszlánok eszik meg újszülöttjével együtt - és bármit megtesz, bármit eltűr, csak a férfi (az az iszákos, tapló, bunkó, infantilis, drogos, verekedős, stb barom) el ne hagyja.
(...)
Nem, nem az a megoldás, hogy a nő legyen gazdaságilag önálló, és keressen legalább annyit, mint a férfi és váljon el. Mert a férfi személyének és státuszának birtoklása még mindig olyan vonzó dolog, ami fontosabb lehet a nő számára, mint saját és gyermekei épsége.

A megoldás az, hogy az embereknek kell változniuk. A férfiaknak és a nőknek is föl kell nőni a szeretetteljes, monogám, birtoklásmentes kapcsolat működtetéséhez, és az ebből eredő család felelős gondozásához. Pillanatnyilag minden probléma abból adódik, hogy az emberek döntő többségének fogalma sincs, mik a fő mozgatórugói, milyen gombokat szereltek rájuk a szüleik, és ezeket miként nyomogatják a többiek. Így nem ura sem érzelmeinek, sem indulatainak, sem agressziójának, sem félelmeinek. Arra már nem is térek ki, mekkora bátorság kéne egy-egy káros társadalmi kötöttség megszegéséhez.
(...)

Első gondolatkísérlet: emlékezés. Gondolj egy nyelvre, amit tanultál. Emlékezz vissza azokra az időkre, amikor még csak 300-400 szót tudtál ezen a nyelven, és az igeidők felét sem ismerted. Nem ismerted a feltételes módot - pláne nem a múltidejűt, nem ismerted a műveltető és visszaható igék működését, a létige és a birtokos ige rendhagyó alakjait. Találtál egy azon a nyelven írt újságcikket, amit meg akartál érteni, de nem volt nálad szótár. A szöveg szavainak maximum felét értetted, de ezeken a helyeken voltak számodra ismeretlen igeidők és -módok is. Végül annyiban maradtál magaddal, hogy nem adtak elegendő támpontot az ismert szavak, nem értetted meg a cikket, vagy valamennyit értettél ugyan belőle, de tudtad, hogy a lényeget nem látod.

Második kísérlet: fikció. Most azt képzeld el, hogy az előbbi szituációban vagy, de kizártnak tartod, hogy a cikket ne értsd meg. Esetleg egy másik személlyel el akarod hitetni, hogy mindent értettél a szövegből, és hozzá is tudsz szólni. Amely szavakat nem ismered, gyorsan belegondolsz, mely általad ismert szavakra hasonlítanak, és úgy kezeled őket, mintha az volna a jelentésük; az ismeretlen ideidőket jelenidőként kezeled; a műveltető, szenvedő és visszaható igéknél nem veszed figyelembe a furcsaságokat; az ismeretlen szavakat jelentéktelen kötőszavaknak tekinted, és a számodra ismert szavakra koncentrálsz, mintha ezek lennének a szöveg kulcsszavai. Utána pedig elmondod mi a véleményed a leírtakról. Őrültségnek tűnik?

Lassan elfogadom, hogy vannak felebarátaink, akik a második jelenséget produkálják napról napra - ám anyanyelvükön. Írott magyar szöveget nem értenek meg, szentül hiszik, hogy márpedig értették, majd ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy reagáljanak rá és kifejtsék - általában erősen ítélkező - véleményüket. Ez történik az internetes topikok legnagyobb részében. Ez az embertípus nem röst bárkit kioktatni, hisz nem tudja, hogy szakemberbe, hozzáértőbe kötött-e bele, vagy egy hasonszőrűbe. Képtelen egy szöveg létrehozójának tulajdonságaira következtetni a stílusból, a témából, a megfogalmazás pontosságából. Saját "véleményét" feltétlenül le kell írja, mert a szövegben néhány szó hívószóként funkcionált számára, vagyis achilles-sarkon találta, és elöntötték a negatív érzelmei. Márpedig a bizonyítványát itt és most meg kell magyarázza, magát föl kell mentse, és ennek ára, hogy a szerinte más álláspontot képviselő hozzászólót besározza.

Akár össze is lehetne állítani egy kis szótárat az ilyen emberekhez, hogy értelmezni tudjuk jellegzetes sablonjaikat, szófordulataikat. Lássunk néhány példát!
- Ha valaki egy eset kapcsán átlátja, hogy egy bizonyos ártó cselekedet nem fog következmények nélkül maradni, akkor az "rosszindulatú", "gonosz", "gyűlölködő" vagy "megkeseredett" - esetleg mind ez a négy egyszerre.
- Ha valaki igyekszik minél érthetőbben, választékosabban kifejteni valamit, szmájlik használata nélkül, az "nem nyugodt", "fölhúzta magát" vagy "pattog".
- Ha valaki azt mondja magáról, hogy ölbetett kézzel, szó nélkül nézi, hogy egy ember kárt okoz vagy más módon árt a másiknak, az csak "tiszteletben tartja" az ártót.
- Ha valaki azt mondja, hogy x ember y szituációban másképp kellett volna cselekedjen, akkor arról minden alap nélkül feltételezi, hogy sem fogalma sem tapasztalata nincs a témát illetőleg, habokba beszél, és kiosztja: "majd ha te is annyi idős leszel", "majd ha te is ilyen helyzetbe kerülsz", megtoldva nevető szmájlikkal. Így jön létre, hogy "majd ha neked is lesz gyereked, rá fogsz jönni" kezdetű mondatot címeznek egy többgyerekes, mégtöbbunokás nagymamának.
- Ha valaki nem megy el behunyt szemmel más ember szenvedése mellett, az "csak a rosszat látja", és "boldogtalan"
- Ha valaki megpróbál segíteni egy kiszolgáltatottnak, az "beleavatkozik más életébe", "haragszik" az áldozat bántalmazójára, vagy "nincs joga beleszólni"
- Ha valaki hasznos tanácsot ad olyannak, aki szemlátomást másnak vagy önmagának ártó módon cselekszik, az "beleszól más életébe", "kioktatja"
- Ha valaki megvilágít egy összefüggést, az "okoskodik", "mentegetőzik", "süketel"
- Ha valaki hangoztatja, hogy másnak vagy magának árt, az csak "vállalja magát", "őszinte"
- Ha valaki önveszélyes, illetlen, ostoba vagy kockázatos dolgot művel, az "bevállalós"

Ha kiszörnyűlködted magad, elárulom, hogy az imént ecsetelt típusú emberek nagy része nő, és párkapcsolatról, gyerekekről, családról szóló témák esetén is ők rombolják szét a topikokat, és befolyásolják káros irányba az ingatagvéleményűeket. Miattuk fogsz leszokni a fórumozásról, és a cikkek, képek alatti kommentezésekről.

A "tökköm televan" mostmár abból az áltudományból, amit marketingnek hívnak, és az összes beetető hírlevélből, amiben tanfolyamokat és könyveket árulnak az eladástechnikához jobban érteni vágyóknak. Mintha valami adalékanyagdús, cukros, aromás, festékes, állománymódosított desszertből zabáltam volna addig, míg hátul a nyúltvelőben megszólal a csengő: okádásra felkészülni.
De mi is az, ami az eladástechnikában mindig olyan irritáló volt számomra? Miért volt mindig is organikus undorom attól, hogy "eladjak"?

Mert az egész piacosdi félelmekre épül, az eladók és a vevők félelmeiből táplálkozik. Az eladó fél legrosszabb esetben az anyagi ellehetetlenüléstől, a tönkremenéstől, vagy legjobb esetben a forgalom nem megfelelően meredek emelkedésétől, a vevő pedig fél, hogy elszalaszt egy alkalmi vásárlási lehetőséget, nem tud megszerezni egy státuszszimbólumot, vagy nem tud megelőzni egy problémát a megvett termék/szolgáltatás híján, s ezzel kis lépést tesz az elszegényedés felé, vagy nem fogja elég menőnek érezni magát ismerőseihez képest.

Az eladó fölvázol egy problémát a vevőnek: így járhatsz, ha nem veszed meg ezt, amit kínálok. Szürke lesz a fehér ing, ha nem az én mosóporommal mosol, és azt fogják gondolni rólad, nem vagy elég jó háziasszony - márpedig téged természetesen elsősorban az izgat, mások mit gondolnak rólad, hiszen mércéjük, értékrendjük szent és tökéletes. Már magától ezektől a szavaktól, hogy 'eladástechnika', 'kifogáskezelés', 'utánkövetés' bélcsavarodást lehet kapni. Mert mit is jelent mindez? Egyik ember megtanulja, miként lehet a másikban igényeket és félelmeket ébreszteni, s ezek hullámzását meglovagolva rábírni, hogy pénzt adjon ki olyan árucikkért vagy szolgáltatásért amire valójában esetleg nincs is szüksége. A legborzasztóbb, amikor az eladó jutalékot kap a "teljesítménye" után. Sokan elvesztik a morális érzéküket, s meg tudják magyarázni maguknak, miért informáltak félre egy vevőt, miért nem árultak el bizonyos információkat a termékről/szolgáltatásról. Még vállon is veregetik magukat, mert nőtt a teljesítményük, s a főnök ezt legalább néhány elsimerő szóval honorálja. És akkor még nem is említettem, milyen messzire lehet menni, ha valaki az önértékelését, énképét annak rendeli alá, mennyire tud eladni. Mert iszonyatos romboló hatással van az eladni akaróra/próbálóra, ha elhiszi valakinek, hogy bárki számára megtanulható szakmai fogásokat tanítottak neki, amelyeket tudnia kell alkalmazni. Ugyanis sok esetben nem a gombfölvarrás, vagy a zacskóslevesfőzés lépéseiről, hanem bizony a sírrablás vagy az elefántagyar-helyéből-kibaltázás technológiájáról van szó. Ilyen estekben vagy megtanulja elhallgattatni a lelkiismeretét az eladó, vagy pályát változtat.

Laikusoknak megeresztenék egy kis elméleti játékot. Gondoljanak egy termékre amit rendszeresen vásárolnak. Sorolják föl néhány tulajdonságát úgy, hogy minden tulajdonságról mondják el, ez miért jó. Igen, ennek szép neve is van: "haszonérvelés". Amikor a tulajdonságot előnyként mutatják föl. Ezután pedig gondoljanak reklámokra, melyikben hallják, hogy egy termék tulajdonságait sorolják lélekmelengető szavakkal? Lágy, krémes, vitamindús, *t tartalmaz, napérlelte, kényeztet, símogat, kedvenc, omlós, selymes, bársonyos, habkönnyű, természetes, frissítő, ölel, gondoskodás, stb - nyúltvelő-ügyben mi újság, ugye kezd bizseregni?

Ó, a hírlevelek. Érdekes kis mikrocikk a közösségi oldalon vagy portálkilépőn, link, érdekeshonlap, majd föliratkozás az ingyenes e-mailes tanfolyamra! A magát egzisztenciálisan kiszolgáltatottnak érzőtől a többrevágyó anyagilag függetlenig bárkinek fölkorbácsolhatják a vágyait a nagyobb jövedelem iránt. És a pontyocskák bekapják a frutit. Elhiszik, hogy valaminek az eladása az egyetlen, vagy a legjobb módszer arra, hogy végre annyit keressenek, amennyit csak akarnak. Lehet, hogy csak jelképes a termék, és valójában pilótajátékról van szó, de lehet, hogy megfizethető termékcsalád vagy méregdrága gép van a háttérben. De ha nincs konkrét termék, akkor is legalább megveszik az oktatóanyagokat "most akciósan féláron"...

A módszerek nem kerülték el a térítő kisegyházakat sem. Pontosan, ahogyan tárgyi terméknél vagy szolgáltatásnál történik, itt is problémafölvetés, majd ennek elkerülésére az egyetlen alternatíva. Ön bűnös, Ön meg fog halni a halála után örökre, kivéve ha elhiszi, hogy Jézus Krisztus meghalt Önért, mert ezesetben el vannak törölve a bűnei és része lesz az örök életben. Ilyen egyszerű. És persze ezt a hitet a mi közösségünkben kell gyakorolja, a mi kontrollunk alatt heti rendszerességgel. Ha kellőképpen megijedt a páciens és vágyni kezdett az örök életre, akár azt is megtapasztalhatja a gyüliben, mit érez a légy a pókfonálba fáslizva.

A legszomorúbb talán az, hogy vannak emberek, akik már speciális antennákat fejlesztettek maguknak, és ott is eladást jeleznek a műszereik, ahol csak egy hasznos dolog bemutatásáról, némi információátadásról van szó, és élénk tiltakozásba kezdenek. Így végül büszkén elsétálnak a segítőszándékú ismerős által ajánlott akármi mellett, amire pedig a legnagyobb szükségük lenne, légyen az egy könyv, egy ingyen letölthető film, egy táplálékkiegészítő vagy az Evangélium.

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Jóska és Pista, akik szomszédos tanyákon laktak. Nem voltak barátok, csak köszönőviszonyban voltak egymással, de jóbarátok, osztálytársak, vagy akár édestestvérek is lehettek volna.
    Egy nap amikor hosszabb idő után újból találkoztak, Pista így szólt Jóskához:
   - Képzeld! Néhány hete bekopogott hozzánk egy régi iskolatársam, aki most vándor villanyszerelő, és behúzta hozzánk a villanyt! Adott névjegyet, szórólapot, hívd föl, vezettesd be vele te is a villanyt!
   - Hogy hívjam föl, ha nincs telefonom?
   - Itt az enyém, tessék. Amióta áramunk van, mobiltelefonunk is van, mert lehet tölteni.
   - Na és mennyiért húzta be a villanyt?
   - 5000 forintért.
   - Na, az nem sok, de ha belegondolunk, mostantól fizetheted a villanyszámlát is... és egyáltalán mi megy nálatok árammal?! Csak nem vettetek mosógépet vagy tévét?!
   - Vettünk egy mosógépet, egy tűzhelyet, egy mikrót, egy rádiót, egy porszívót, egy villanybojlert és egy tévét.
   - Megőrültél, mennyibe került ez?! Ennyire jól megy neked?! (Phejj, ez biztos adót csal, vagy drogot termeszt...)
   - Áhh, nem hinném, hogy jobban megy, mint neked, hiszen mindketten farmerek vagyunk.
   - Akkor meg mi a fészkes nyavajának verted magad ekkora költségekbe? Eddig is elvoltunk áram nélkül, eztán is ellehettél volna. Én mindenesetre elleszek nélküle.
   - Jaj, Jóska, nem úgy van az! Amióta az asszony nem a teknőben mos kézzel, hanem csak berakja a ruhát a mosógépbe, aztán kiszedi, sokkal több ideje marad másra és nem fárad úgy el. Vagy nem kell a petróleumlámpát szagolnunk, és világos van este is. Akár egy perc alatt meg tudja melegíteni az ebédet, s végre le tudunk ülni zenét hallgatni. Teljesen megváltozott az életünk amióta van villanyunk! A kapcsolatunk is jobb lett!
   - Szerintem ez fölösleges pénzkidobás. A áramon nem múlik semmi lényeges. A házasságom meg így is elég jó nekem.
   - Nade Jóska! Ha például baleset történik valamelyikötökkel, hogy hívsz mentőt?
   - Tudunk mi vigyázni magunkra. Másrészt így legalább biztos, hogy áramütés nem fog minket érni, mint egyeseket akiknél be van vezetve a villany. Hallottam már jópár esetet!
   - Dehogy fog áramütés érni! Ez a villanyszerelő a legújabb csúcsminőségű konnektorokat, kapcsolókat, vezetékeket fogja beszerelni neked. - (Jóskának ekkor ez fordult meg a fejében: ez tuti, hogy pénzt kap attól a villanyszerelőtől, hogy így ajánlgatja. No, csak nem fogok ennyi pénzt kiadni, s közben a Pistának is jut belőle?! - de inkább nem mondott hangosan semmit.) - Nézd Pista, hagyjuk ezt. Azt hittem, előrelátóbb ember vagy. Én inkább félreteszek.
   Két hét múlva ismét találkoztak. Pista megkérdezte Jóskát:
   - Nem gondoltad meg magad? Múltkor elfelejtettem mondani, hogy a szolgáltatóval olyan szerződést tudtam kötni a szerelő közbenjárására, hogy minél régebbi fogyasztó vagyok, annál kevesebb lesz a kilówattóra díjam. Pár év múlva szinte ingyen lesz az áram!
   - Nem is gondolkodtam rajta. Már elejétől kezdve gyanús volt nekem ez az egész. Te belekeveredtél valamibe.
   - Jóska, én csak nektek akarok jót!
   - Na, most sietnem kell, viszlát. (Mostmár biztos, hogy fizet neki az a szerelő. Méghogy ő csak jót akar nekem! Meg egyre olcsóbb?! Ha legközelebb meglátom, másfelé megyek, hogy köszönni se kelljen neki. És mindenkinek elmesélem, hogy belekeveredett valami piszkos dologba, amibe bele akart rángatni. Jobb ha vigyáznak vele és kiröhögik mielőtt egy szót is szólna.)
   Néhány hónap múlva Jóska infarktust kapott. A felesége rohant át Pistáékhoz telefonálni. Percekig futott lélekszakadva a szántóföldön. Pistáéknál azonnal kérte a telefont. A mentők azt mondták neki, hogy épp arra megy egy üres helikopterük, le is száll egy percen belül. Amikor kiderült, hogy Jóskát nem lehet újraéleszteni, az orvos azt mondta a feleségnek:
   - Sajnálom asszonyom. Ha csak egyetlen perccel előbb hívott volna, meg tudtuk volna menteni a férjét. Hogyhogy maguknál még nincs áram és telefon?

   Miközben ezt a történetet olvastad, a két szereplő közül valamelyikben magadra ismertél, és a másikat teljesen hülyének nézted. De van egy meglepetésem a számodra. Lehet, hogy rosszul ismered magad, és valójában nem annak a példáját követed az életben, hanem pont a másikét! Hogy ez számodra kiderüljön, el kell olvasnod egy virtuális prospektust. A végére tudni fogod, Jóska vagy Pista vagy-e. 

Annyira 'tele volt a tököm' néhány magát jókereszténynek tartó ember kirohanásaival, hogy készítettem egy kérdőívet, amin fölmértem, hogyan hat a házasságokra és a hívő házasok szexuális életére a szüzenházasodás gyakorlata. Ugyanis nem vagyok képes belátni, hogy egyértelműen jót tesz a kapcsolatnak, hogy a házasfelek szüzen házasodnak, majd egy életre egymáshoz vannak láncolva, mikor zsákbamacskát kellett venniük, és - szerintem - jónéhányan csak a szex gyakorlati megkezdése végett házasodtak meg.

Vártam néhány hónapot, hogy gyűljenek a válaszok, aztán táblázatba rendeztem őket. A válaszadók közt nem tudtam megállapítani az anonimitás miatt, hogy egy házaspár mindkét tagja kitöltötte volna a kérdőíveket, s összehasonlíthattam volna a válaszaikat.

Azon csöppet sem lepődtem meg, hogy a kitöltők általában úgy gondolták, nemigen használt a szexuális életüknek az esküvő előtti önmegtartóztatás. (Érdekes módon nincs sok összefüggés a várakozással eltöltött hónapok/évek és a várakozás elviselhetősége/kínjai közt. Sokaknak segített viszont az esküvő időpontjának fixálása.) A kevesek, akik azt válaszolták, hogy teljes mértékben javukra vált, azoknál sem vagyok benne biztos, hogy objektíven ítélik meg, mivel nincs összehasonlítási alapjuk. A válaszadók közel fele gondolta úgy, hogy a lehető legrosszabb hatással volt a szüzesség megőrzése a továbbiakra. Körülbelül ugyanannyi nő mint férfi válaszolta azt, hogy kizárólag a társa kedvéért ment bele a szüzességmegőrzésbe.

Várakozásommal ellentétben meglepően sokan tartják jónak a válaszadók szexuális életüket, s többnyire tudnak is róla egymással beszélni. Érdekes megfigyelni, hogy a nők orgazmusának van alárendelve legtöbb helyen a férfi öröme: a nőnek mindig van legalább egy nehezen összehozott orgazmusa, de inkább ennél sokkal jobb a helyzet, viszont ennek az az ára, hogy a férfi háttérbeszorul, és nem engedheti el magát maradéktalanul.
- Terhesség és gyermekágy időszaka alatt a válaszadók kb felének gondot okozott a szex hiánya, mert nem voltak hajlandóak orálisan/manuálisan megoldani(!)
- A jegyesség alatt kb ugyanolyan arányban vannak akik a leendő házastársuktól izgultak föl leginkább, mint azok akik általában inkább a csinos másneműektől.
- Az esküvő előtti elképzeléseikhez képest nem tapasztaltak jobb szexuális életet. A válaszadók fele elégedett, de a másik fele nem teljesen. Ezek közt van aki huszonév után is teljes kudarcnak tartja a szexuális életét, a többség javuló tendenciában küzd, vagy az elért szinttel viszonylag elégedett.
- A többség elfogadja a házastárs testét, de sokan vannak akik nincsenek egyes részletekkel kibékülve. Van aki sajnos évek után is idegennek érzi a másikat. A többség a saját testével nincs teljesen kibékülve, de akad olyan is, aki magával elégedett és házastársáét kifogásolja.
- A válaszadók fele gondolta úgy, hogy a jó megjelenéshez nincs szüksége sminkre, ékszerekre, különösebb ruhákra; negyede tartja fontosnak és elengedhetetlennek a jó sminket, frizurát, öltözködést; és negyede alkalmilag használja/várja el.
- A válaszadók csaknem fele nem tud házastársával a szexről beszélni, zavarba jön ha mégis muszáj beszélni róla, de szerencsére fele tud beszélgetni, s akad (1 válaszadó), aki rendszeresen néz pornót is.
- A feleségeknek mindig van orgazmusuk, akár több is. Mivel az összlakosság körében kb 30% akinek még sosem volt orgazmusa, kb 40% akinek nem mindig van és kb 30% akinek mindig van, én megkérdőjelezem a válaszok hitelességét. El tudom képzelni, hogy a szüzenházasodottak közt bőven vannak akik nem tudnak róla, hogy nem orgazmusuk van, csak "jó nekik", de akár azt is, hogy a többéves kiéheztetettség egyértelműen elősegíti az orgazmuskészséget.
- a férjek felét befeolyásolja döntően a feleség kiszolgálása
- a párok több mint fele szereti az orális/manuális szexet, de csaknem negyede soha nem is tervezi a kipróbálását sem(!)
- a válaszolók úgy gondolják, összeillenek, nem érte őket méret- vagy vérmérsékletbeli eltérés miatt kellemetlen meglepetés. Ha lenne összehasonlítási alapjuk, szerintem másképp vélekednének. Nekem is jó volt a '70-es évek beli szocialista csokirepertoár amíg nem ismertem meg a nyugati csokikat.
- az összeköltözéssel kevés embert ért kellemetlen meglepetés, de vannak akik évek óta szenvednek egymás szokásitól. A többség elégedett vagy úgy gondolja, hogy közös erővel minden megoldható. Szerintem döntően befolyásolja a válaszadókat saját szüleik életvitele, s az ez iránti kötelező lojalitás, tehát ami nekik belefért, annak még bele kell férnie.
- a válaszolók fele tartja inkább irigylésreméltónak a házasságát, fele pedig ugyanolyannak tartja, mint amilyennek a nemkeresztény átlagházasságokat sejti, illetve van aki a keresztény erkölcsöt (s ezen belül a szüzenházasodást) tartja a fő problémaforrásnak. Néhányan érezték csak elviselhetetlenül rossznak a házasságukat. Szerintem ennek egyik oka, hogy tilos a házasságot objektíven látni, elfogultnak kell lenni vele kapcsolatban, mint a tökéletes együttélési kerettel.

Végezetül a legmellbevágóbb kérdés és válaszok mentén keletkezett jeges döbbenet ami bennem támadt: a válaszadók kb 90%-a vallotta, hogy nem csak a házastársa irán érez szexuális vágyat, hanem mások iránt is időnként. Erre nem számítottam. Puszta paraszti ésszel azt gondolom, hogy aki szerelmes, az csak a szerelmét látja, vágyai csak rá irányulnak. Több év után a házasságban pedig a rózsaszínködös szerelem elmúlik a társ alapos kiismerésével, de szétterül egy mélyebb szeretet, ami erősebb egy időleges lángolásnál. Azt gondolnám, hogy ez a fajta mély szeretet is egy sínre tereli az ember szexuális vágyait: a házastársra redukálja. És mégsem!

Itt kezdtem el keresni az összefüggéseket. Szüzen kell házasodni, ugyanakkor férfiak, nők elenyésző kivétellel nem csak házastársukat kívánják meg. Végsősoron egy messzemenő következtetésre vagy inkább feltételezésre jutottam. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem.
Azt feltételezem, hogy az egyház pontosan ismeri az emberi természetet. A papok tudják, hogy az emberek nem bírnak magukkal, és gondolatban "vétkeznek". A kivétel csak erősíti a szabályt. A papok azzal számolnak, hogy az embereket a hormonjaik, állati párzási ösztöneik irányítják, s kevesen vannak azok, akik teljesen uralják az ösztöneiket, és vagy megszüntetik, vagy egyirányba tudják fordítani őket. Kevés olyan ember van, akinek a vágyhoz hatalmas szerelem kell, s ez a szerelem rendelkezésére is áll egy életen keresztül. Tehát mindig bőven lesz bűntudat! És az egyháznak ez kell. Ugyanis ha az embereknek nem lenne bűntudatuk, nem igényelnék a bűnbocsánatot és végső soron a megváltást sem. (A nagytöbbségről beszélünk, mert vannak akik örvendezni tudnak a kegyelemnek és a megváltásnak akkor is, amikor már fölszámolták a bűneik nagy részét.) Ha nem lenne aki beül gyónni, ha nem keresnének bocsánatot a hívek, esetleg elkerülnék a templomokat, s az egyház pénz nélkül maradna. Ez pedig ugyebár nem fordulhat elő.

S mivel azzal nem őrjíthetik a híveket, hogy ne egyenek, ne igyanak, ne aludjanak, az egyén létezését nem veszélyeztető ösztönt kell megcélozni: a szaporodásit. Mivel házasodni lehet, sok gyermeket szülni pedig ajánlatos és dícséretes, hát teremtsük meg azokat a játékszabályokat, amikkel állandó irritáció alatt tartható a hívő lelkiismerete! Nem tudok nagyobb kitolást elképzelni, minthogy a szerencsétlen fiatal az első viszontszeretővel legyen kénytelen leélni az életét ha törik ha szakad. A felmérésben résztvevők egyharmada húszéves kora előtt szeretett egymásba. Gondoljunk bele: mi lenne ha az első viszontszeretőnkkel kellene halálunkig élni. Tizenévesen az egyén még nem rendelkezik kellő emberismerettel, tapasztalattal, önismerettel, hogy el tudja dönteni, márpedig ezzel fogom leélni az életemet, és így mindkettőnknek és a gyerekeinknek is jó lesz. Nem minden fiatal tudja eldönteni, hogy a szerelme érdekli-e, mint ember, vagy csak a szex, amihez talált egy leendő partnert.

A hivatalos egyházi állásfoglalásokban mindig kirívó ellenpéldákkal találkozunk: magáramaradt lányanya, halálos nemibetegség, elpazarolt szüzesség feletti napirendrenemtérés, szörnyű leliismeretfurdalás, stb. A szüzenházasodás mellett kardoskodó pároktól is láthatunk idézeteket. Mindig örömmel mesélik, milyen jó nekik így - a hivatalos sablonokra hivatkozva persze. Érdekes, az egyház és szószólói mindig az észnélküli partnerválogatást hozzák ellenpéldaként, mintha csak ez a két alternatíva létezne. Úgy állítják be, mintha a szüzenházasodást ellenzők mind pornósztárok lennének. Megkockáztatom a költői kérdést: nem tudják elképzelni a kemény "erkölcsi" szabályok hiányában is önkéntes és masszív hűséget...?!

A magam részéről ha sarkítva fogalmazok, azt mondom: minden szentségi házasság pontosan annyira szent, mint a benne élő két ember közül a gyarlóbbik.

Az osztálypénz nagyságrendjének és beosztásának dinamikája sok szülő közt beszédtématéma időről időre. Azt hiszem, megfejtettem miről is van szó.

Az óvodai csoportpénz és az iskolai osztálypénz összegét mindig a legjobbmódú hangadó szülők határozzák meg egy olyan magas összegben, ami a legszegényebbek számára terhet jelent. De hogy kollektív döntésnek tűnjön, megszavaztatják. Olyankor akik sokallják az összeget, vagy ellene szavaznak és kisebbségben maradnak, vagy nem mernek ellene szavazni. Ilyen szavazások alkalmával a szülők mindig egymás tekintetén cikáznak, és titkon azt remélik, hogy valaki majdcsak az asztalra csap és azt mondja, hogy márpedig nem fizetünk ennyit, vagy nem emeljük meg a tavalyi összeget. De ez csak kevés helyen fordul elő. Olyan osztályokban/csoportokban ahol kifejezetten szegény környékről származó gyerekek járnak, ott az osztályfőnök talál ki egy még kifizethető összeget, és az egész feszültség hamar eloszlik.

A legjobbmódúaknak a vérében van a költekezés, és mindig a saját igényeikből indulnak ki, nem kímélve saját pénztárcájukat sem, tehát ugyan miért lennének képesek beleképzelni magukat mások bőrébe. Zavartan a mikuláscsomagra hivatkoznak, hogy hát az kell a gyerekeknek, aztán évvégére kiderül, hogy többtízezres cuccokat vettek az osztály- vagy csoportpénzen. Azt utólag érdemként ismertetik el a leesettállúakkal, hogy lám-lám, X szülő elintézte, Y szülő kibulizta a melóhelyétől, stb és milyen olcsón jutottak hozzá milyen hasznos holmikhoz. (Emlékszem, vettünk egy szekrénysort a nappaliba. Előtte 4-5 évvel az óvodában a számszerű összeg 125%-ért vettek a hangadók sokak tudta nélkül egy akkora babakonyhát, mint 2 dohányzóasztal.)

Évvégén mindig nyilvánvaló lesz - vagy ha akkor még nem, akkor a következő tanév eleji első szülőértekezleten -, hogy derék konzumidióta módjára költekezett a néhány hangadó, pénzkezelő szülő.

A legérdekesebb azonban a presszió intézménye. Ki mer szembeszállni a közakarattal, és nemfizetni? Nem ismerek olyan szülőt, aki nehéz körülményeire hivatkozva nem fizet, vagy nem hajlandó csak a tavalyi összeget fizetni. Gondoljunk csak bele: saját lakásban/házban lakó, magas jövedelmű szülő kitalálja mennyit kéne fizetni, s ugyanannyit fizet az alacsonyabb jövedelme miatt saját otthonnal nem rendelkező, albérletben lakó, a lakbér miatt vésztartalékot képezni sem tudó szülő is.

Okolják a szervezőket, a helyiségek tulajdonosait, bérbevevőit, a biztonság hiányosságát, a kapzsiságot, az észnélkül taposókat, az állítólagos késelőket. Megrendült fiatalok, részvétteli szülők szólnak hozzá a megjelenő cikkekhez. Egy valamit hiányolok.

Senki nem írja le, hogy a tragédia alapvetően az, hogy miért ilyen helyekre járnak a fiatalok jól érezni magukat. Miért az a szórakozás, hogy bummcici zenére ugrálnak bedrogozva. Miért természetes a szülőknek, hogy a gyerekeik ilyen módon szórakoznak. Sokan azt képzelik, az ő gyerekük tud vigyázni magára, hiszen volt drogprevenció az iskolájában, és különben is, ő megígértette vele, hogy soha. De amikor a köztiszteletben álló, egyházi iskola igazgató sem tud róla, hogy a 17 éves lánya természetesnek tartja, hogy berúg a barátnőivel, akkor ennél sokkal kellemetlenebb meglepetések érhetik még a kevésbé magas erkölcsi polcon álló szülőket.
"Mi nem arra neveltük, hogy igyon, drogozzon" - mondja a drogos vagy alkoholista fiatal szülője. S szó szerint éppen igaza is van, de nem tudja, hogy valójában arra nevelte egész életében szóval és példamutatással, hogy engednie kell a környező nyáj nyomásának, különben kiközösítik. Mellesleg a gyereknek jobb lett volna ha kiközösítik a bulizós, drogozgató-piálgató, tizenegynéhány évesen szexelő haverjai, osztálytársai, de a dolog természetéből adódóan erre nem gondolnak.

Miért olyan nehéz hallgatni a tudatalattira, ami maga az életösztön, amely mutatja az utat? Miért fél az egyén fölvállalni magát másokkal szemben? Miért nem tud biztos lenni az igazában, ha egyedül vagy kisebbségben marad vele? Miért neveli az emberiség tekintélyelvűen a gyerekek generációinak tucatjait?

Az ember megtanulja az élete kezdetétől, hogy a szüleinek szót kell fogadni, a szüleivel reménytelen vagy nem ajánlatos szembeszállni, mert ez az életébe kerülhet. Ez a program fut aztán a továbbiakban minden más emberrel szemben is élethosszon át. A nyáj kollektív és fiktív akarata, mint kijelölt út nyomja az egyént, hiába is sejti, hogy az ösvény egy szakadékba vezet. Egész életen át lehet ingadozni a családtagoktól való függés és az önállóság közt, mely tizenéves korban kezdődik. A serdülő ráeszmél, hogy egyén, szabad akarattal, s ez örömmel is eltölti, meg meg is rémíti. Szüleiben való bizodalma határozza meg, milyen messzire kezd merészkedni, mennyire akar ideiglenesen elszakadni az otthoni nyomásból egy-egy görbe este során, vagy esetleg az iskolából kimaradást is megreszkírozza.

Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a szüleiktől valódi szeretetet, műveltséget, kultúráltságot és spirituális útravalót kapó gyerekek közül hánynak lesz arra ingerenciája, hogy dallamtalan kopogásra ugráljon amfetaminszármazékokkal turbózva sokadmagával egy telefüstölt hodályban, ahonnét időnként kimegy a bokrok közé egy numerára.

Ha belegondolunk a körülményekbe, azt láthatjuk, hogy adott egy elszegényedő helyszín, ami hajlandó helyet adni olyan rendezvénynek, amit már előző helyszíneken megelégeltek, adott ennek az egyre növekvő közönsége; maga a buli minősége, igazságszintje olyan alacsony, hogy nem vonzhat bizonyos lelki-szellemi szint fölötti embereket, s ez már önmagában elegendő a pokol elszabadulásához. Ehhez jön még a rosszkor-rossz-helyen-tényező, ha karmikus okokat még nem is keverünk bele.

Tizenhat éves koromban egy magas, erős, tizenhat éves fiú egyszer merő szeretetből a derekamnál fogva fölemelt és magához szorított. Olyan erővel fonta körül karjaival a derekamat, hogy a rekeszizmom nem tudott lefelé mozdulni. Nem tudott levegő áramlani a tüdőmbe, ezért megszólalni sem tudtam amíg el nem engedett. Nem tudom hány másodpercig tartott, de azt hittem, ott fulladok meg. Hiába kapálóztam, ha jól emlékszem, a karjaimat is lefogta, teljesen tehetetlen voltam. Ezért aztán sejtem, hogy lehet megfulladni ha valakit összenyom a tömeg.

Vajon azért nyargal olyan alacsonyan a huszon- és harmincévesek őszinte családalapítási kedve, amiért a gyerekkort is menekülve próbálják elhagyni a tizenévesek? Nem jó gyereknek lenni? Jobbnak tűnik felnőttként viselkedni - egészen addig, míg nem kell a saját gyerekekért felelősséget vállalni? Szóval, felnőttesdit játszani is addig jó, amíg nem kell gyereket nevelni, csak szexpartnert keresni, cigizni, piálni. Ezért olyan vonzó a bulizás. Az élet nyomasztó kényszer-ébrenlétéből menekülni a buli álomvilágába.

Mikor tárul már a tömegek elé a másik alternatíva?