TeleTök

  Tizenévvel ezelőtt egy énekelni tanuló fiú mondta nekem, hogy szerinte az emberek nem ugyanúgy hallják ugyanazt a zenét, ugyanazt a hangot. Nem értettem, mire gondol. Próbálta magyarázni, hogy egy operaház nézőterén valaki teljesen máshogy hallja egy adott énekes tartott magashangját, mint a mellette ülő.
  Évek teltek el, mire kezdtem belátni, hogy igaza volt. Zenei fórumokban olvastam a hozzászólók megjegyzéseit, kritikáit, nyelvköszörüléseit, és kirajzolódott bennem, hogy bizony a hallás olyan szubjektív, mintha egy bíbor színt valaki lilának látna, vagy rózsaszínnek, s váltig ragaszkodna hozzá, hogy az márpedig az.
  A napokban olvastam egy Tabáni Istvánról szóló topikban, hogy a Barcelona dalban miért nem csinálta meg azt a kitörést, amit Freddie Mercury. Válaszolt is neki a másik hozzászóló, hogy ugyan hogy csinálta volna meg, hisz az a szám középső részében van, s a versenyben csak a da capo részt énekelték. Megint megvilágosodik előttem valami: emberek ismernek egy slágert, s nem veszik észre, ha valaki úgy énekli el, hogy kimarad a közepe, csak rémlik, hogy nem ugyanaz valami. Az egyik véglet, hogy egy zseni hallás után lekottáz egy sokszólamú darabot, a másik végletet pedig el sem merem képzelni. Állítólag az emberek zenei tehetsége leginkább egy átlag körül mozog, s csak néhány százalék kifejezetten zseniális illetve botfülű - fele-fele arányban.
  A Megasztár versenyzőit hallgatva tovább erősödött bennem a hüledezés. Szegény sértett emberek, akár a zsűrit is megátkozva mennek ki, mindenesetre sokszor hangot adnak egyet nem értésüknek. Az hiszik, profi minőségben énekelnek. Nem veszik észre, hogy csak hozzávetőlegesen találják el a hangmagasságot is. Vajon belül a jót hallják? Miért nem segít ezeken az önjelölt sztárkezdeményeken a hitük, hogy ők jók? Arra gondoltam, hogy a hit csak azon segít, aki ismeri a tökéletes minőséget. A hit nem ismer tréfát, mindent szószerint vesz. Pontosan azt kapjuk amiben hiszünk, s ahogyan az a mi olvasatunkban  létezik. Őrület.

Mutatok valami érdekeset. Két "videót".
Nem a kép a lényeges, akár ne is nézd - nincs is mit nézni rajtuk -, csak a zene a fontos.
Mi az, ami szerinted ugyanaz a két látszólag különböző zenében?


És a

  ...volt ezekhez képest. Bele kellett dugja az ujját. Dehát nem is látott még senkit feltámadni és testben megjelenni - érthető, miért akart fizikai tapasztalást a belső bizonyossághoz.

  De ezek - akikkel tele is lehetne a tököm ha nem határoztam volna el, hogy többet nem húzom föl magam, nem reagálok negatívan -, ezek semmit nem hisznek el, amit szemmel látnak, füllel hallanak, viszont maguk nem képesek rá.
  Uri Gellert próbálják csaláson kapni, homályos videókat lesnek, meg-megállítják, hogy észrevegyék a csalást. Mert nem tudják elfogadni, hogy valaki képes valamire, amire ők nem.
  Yma Sumacot is csalónak tartják, mert nem hiszik el, hogy maga énekelt minden hangot. Biztosak benne, hogy csak hangmérnöki érdem az a négy és fél oktáv.
  Mondhatnám, hogy meg tudom érteni őket, hiszen alapértelmezett, hogy egy-egy újságban megjelenő fotót retusálnak, plébekksztárocskákat gyártanak a progyucerek futószalagon, s ilyen alapon bármi lehet hamis.

  Lássunk néhány teljesítményt, ami nem átlagember-léptékű:
- Franz Schubert megírt több mint 600 dalt is, pedig 31 évesen halt meg
- Prokop Péter megfestett közel tízezer képet
- Assisi Szent Ferenc beszélgetett az állatokkal
- Prahlad Jani 70 éve nem eszik, nem iszik
 

  Most viszont használom a tököm televan kifejezést, mert indulattal tudok csak egyelőre gondolni a témára. Amikor egy ember élete egyik legnehezebb tartós krízisében van, tragédia érte, veszteség érte, vagy komoly betegséget diagnosztizáltak nála, s jön egy nagyokos, aki kioktatja, hogy viselkedjen már a gyereke(i) előtt úgy, mintha mi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Jön egy okostojás, aki szerint a gyerek semmit nem érzékelhet abból, ami a szülőben játszódik. Mégis, hogy fogja megtanulni a gyerek, hogy a szülő is emberből van?! Azok a gyerekek, akiknek profi vetítő szüleik vannak, azok rettentő nagyokat kezdenek csodálkozni legkésőbb a harmincas éveikben, amikor elkezdenek kihullani a csontvázak a családi szekrényből. Úgy nőttek föl, hogy szentül hitték: a szüleiknek nem voltak problémáik, s nem értik, mások mit nyögnek. Saját problémáikat is besöprik a szőnyeg alá, fejüket homokba dugják, segítséget kérni pláne nem mernek, hisz nekik nincsenek problémáik, vagy természetes, hogy ha van, az senkire nem tartozik, s úgy kell tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A gyerekek amúgy is istenként tekintenek szüleikre, abszolút mércének tartják őket, még ha a szülő abnormálisan is viselkedik. Miért kéne ezzel még vissza is élni...? S komolyan, de most tényleg, tényleg azt képzelik, hogy a gyerek átverhető? A gyerek vagy rájön magától mindenre, vagy rögzíti, hogy ilyen és ilyen helyzetben így és így kell viselkedni, s ebből később problémái lesznek, mert nem megfelelően reagál.

  
  Egy huszonéves fiatal ismerősöm soha nem látta, hogy a szülei bármi gyengédséget mutattak volna egymás iránt. Vadidegenekként viselkedtek egymással. Nem ettek s nem is aludtak együtt. Az apának szeretője volt, az anya nem is nagyon nézett ki nőnek. A gyerekük számára ez volt a természetes, s minden mást alantasnak látott. A szerelmével tehát ugyanígy viselkedett, aki nem értette, miért nem nyúlhatnak egymáshoz egy ujjal sem mások előtt. Később valaki mással házasodott össze, s meglátásom szerint ez a kapcsolat a külvilágnak szól. Talán nem véletlenül nem mernek gyermeket vállalni több év után sem. (update: mindketten azonos neművel élnek a válás után...)

Szüleitől szenvedő, hulla-a-padló-alatt életvezetésű családból származó, szintén huszonéves fiatal, akit arra neveltek, hogy mindig arisztokratikusan kell viselkednie, amikor életében először néhány hetet távol töltött a családjától, rémálmok kezdték gyötörni. Vérbe fagyva látta a családtagokat akik az agyára mentek, s enyhe anorexiája olyannyira elmúlt, hogy egy hónap múlva már előnytelenül hájasan tért vissza - ismerősei legnagyobb megrökönyödésére.

Egy kisiskolás gyermek végtelenségig ugrált az anyja fején, míg egyszer az anya elsírta magát, s a gyermek akkor rádöbbent, hogy az anyja is érző lény, nem pedig bálvány. Az anya szerint gyereke azóta sokkal figyelmesebb lett vele, elvágólag megváltozott jó irányba a viszonyuk.

Egy kislányt hetente fürdetett meg az anyja. Haját kéthetente mosták, s az anya értetlenkedett, miért zsíros és korpás a kislánya haja. A kislány azt hitte, hogy a többi gyerek szülei hülyék, hogy naponta fürdetik a gyerekeiket, s párnaponta mossák a hajukat. Huszonévesen értette meg, hogy átverték, s évekig ápolatlanul járt. Van, aki harminc-negyven évesen sem érti, miért nem talál társat, miért nem nyomul nála a másik nem. Senki nem mondja meg ezeknek a jobb sorsra érdemes embereknek, hogy törődniük kéne magukkal napi szinten.    

Szüleikkel egy háztartásban élve nagyon kicsi az esélyük, hogy helyes mederbe terelődjenek, hiszen legalább önmaguk számára meg kéne fogalmazniuk, hogy egész életükben becsapták a szüleik, kárt okoztak nekik. És ez nem csak a megrövidített gyermekekre igaz, hanem az elkényeztetettekre is, akik jómódban felnőve, mindentől megkímélve, mesterségesen ködösített tündérmesében élik az életüket. Akiknek diplomájuk, esetleg doktorátusuk is van, de még egy gazszálat nem húztak ki a kertben, egy zacskóslevest sem főztek meg életükben, s nem értik, miért nincs csinos alkatuk és viselkedni tudásuk ellenére érdemi partnerkapcsolatuk.
  

  Sok neve van: önkritika, maximalizmus, elégedetlenség, törekvés, igyekezet, akarás, ambíció - s valójában csak hálátlanság.
  Ha jobban megnézed a saját, vagy ismerőseid életét, azt figyelheted meg, hogy aki hálátlan, az nem sokat kapott abból, amit szeretett volna valaha is elérni, nem tudja gyarapítani kincseit, s a meglévők megtartása is erőfeszítésébe kerül. És a hálátlanság nem nyilvánvalóan jelentkezik, hanem az első mondatban felsoroltak közül valamelyiknek álcázza magát.
  Manapság nemzeti sporttá vált a panaszkodás. Ismerősök találkoznak, s panaszkodnak egymásnak. Ismeretlenek elegyednek beszélgetésbe, s panaszkodnak. Szidják a körülményeket, a környezetükben élőket, a politikusokat, vagy köszörülik a nyelvüket egy celebecskén, egy gazdag vállalkozón, vagy a pár méterre arrébb állón. Van egy bizonyos réteg, akik étkezésre és ruházkodásra költik el minden pénzüket, majd sopánkodnak, hogy milyen kicsi a jövedelmük, s milyen drágaság van. Naponta ellátogat a háziasszony a henteshez, és ezrekért vesz húst, naponta két-három fogásos ebédek vagy vacsorák kerülnek az asztalra mert enni ugyebár kell. S mindig autómata mosógépben, márkás mosóporral mosott, vadonatújnak látszó ruhákban jár a család. Lapostévé a nappaliban, s egyéb szögletes javak. Stílbútor a szobákban, anyun aranyékszerek. Gyerekeknek naponta tejesédesség, új játék. S jaj, szegény emberek, nincs autójuk, nem futja nyaralásra. Vagy jaj de drága a benzin, jaj de drága a tengerparti szálloda. Esetleg apu-anyu cigizik, apu sörözik, anyu szoliba jár, meg műkörmöshöz. Jaj, mekkora a lakáshitel törlesztőrészlete. Szegény sanyarúsorsú emberek, alig jut valamire, hiszen mindkét autó havi részlete majdnem ötvenezer. El is megy anyu az önkormányzathoz rezsisegélyért. Anyu vörösre festett hajjal, trendi frizurával, bőrkabátban, tűsarkain bebilleg az iskolába befizetni a csökkentett díjú menzát a lurkóknak, majd beül a légkondis autóba.
  Hányszor hallottad, hogy az emberek úgy beszélgetnek, hogy percenként hálát adnak azért, amijük van? Hány ismerősödtől hallottad, hogy örömmel beszél a körülményeiről, hogy sugárzik belőle az elégedettség? És persze Te, milyen gyakran beszélsz így...?

Nem véletlenül hangsúlyozzák az etalonisztikus bölcsek - s követve őket az ezoterikusok is -, hogy a hála kell legyen az ember alapértelmezett hozzáállása önmagához és a világhoz. Dr Joseph Murphy is hangsúlyozza ezt olvasmányos, érthető, vonzó stílusú könyveiben.
  Igen ám, de a hála egy logikai problémát rejt: ki kell érte szakadnunk az lineáris idő illúziójából. Meg kell előlegeznünk az anyagi világ felé egy befektetést: gondolatot és érzést kell adnunk előbb, hogy aztán az anyagi vetületének formájában visszatérjen hozzánk.
  Jézusra vagy Buddhára hivatkozhatnék, mert azt tanították, hogy ne reagáljunk negatívan. A hálátlanság is negatív reakció az anyagi világra.
 

  Több helyen is olvastam, hogy egyesek agymosásnak nevezik a Titok című film és könyv által hirdetett életreceptet. Agymosásnak azt nevezzük egyébként, amikor erőfölényben lévő ember vagy szervezet a neki kiszolgáltatottaknak rájuk káros elméleteket sulykol, hogy mégkiszolgáltatottabbakká váljanak, s bármit meg lehessen velük csinálni/csináltatni. Nos, nem érzem úgy, hogy a Titok filmben megszólalók uralkodni akarnának fölöttem, s számomra káros cselekedetekre akarnának bíztatni.
  Valóban, egyeseket irritálhat az amerikai, juharsziruppal nyakonöntött, émelygős stílus. De legyünk már annyira intelligensek, hogy ettől el tudunk vonatkoztatni!
  Miért idegenkednek annyian attól a jó hírtől, hogy igenis rajtuk múlik, milyen lehet az életük? Annyira borzasztó számukra a gondolat, hogy ami rossz eddig történt, tudat alatt futó programjaiknak köszönhetik, hogy inkább elutasítják a kulcsot a továbbiak tudatos jó irányba fordításához is? El kell ismernünk, szörnyű érzés lehet, amikor az egyén ráeszmél, hogy önként hívott be minden olyan embert, körülményt, ami káros volt rá és másokra is a környezetében; ugyanakkor az egyik legjobb - ha nem a legjobb - érzés, hogy eztán minden másképp lehet, méghozzá úgy, ahogy csak szeretné.
  Persze, gyermekkorban a szülőktől kapott információk mentén megy el mindenki az erdőbe, aki csúnya helyekre téved. Föleszmélve pedig nagyon nehéz lehet kimondani, hogy a szüleitől valaki többnyire csak korrigálandó tévhiteket kapott útravalóul, vagy kiirthatatlan gaztengerként kísérő, berögzült gondolkodási, "logikai", cselekvési, döntési mechanizmusokat.
  Biztos vagyok benne, hogy jó néhányan a saját vágyaiktól rémülnek meg, s ijedtükben kétségbeesetten bizonygatják a tudatosan "vonzani" tudóknak, hogy ez nem működhet. Gondoljunk csak bele: hányan akarnának más kárára előbbre jutni - s mert nem értették meg, hogy nem fog az univerzum senkitől elvenni, hogy neki adhasson -, akik szégyellik emiatt a vágyaikat.
  Hányan élik le az életüket gyóntatószék-fílingben, s képzelik, hogy nekik csak penitencia jár a sorstól! A bűntudat, önkritikának álcázott hálátlanság rágja őket, amelyet szüleik tettek a vállukra, meg talán valami kollektív, eredendőbűn-emlék is árnyékot vet a lélekre.
  A hit nem ismer tréfát, mindent szó szerint vesz. Pontosan azt kapjuk amiben hiszünk, s ahogyan az a mi olvasatunkban létezik. - mondtam egy másik cikkben. És ez a lényeg: a mi olvasatunkban. Emiatt van annyi kudarctapasztalat a Titok-módszer kipróbálgatói körében. Mert nem veszik tudomásul, hogy rosszul fogalmazzák meg a vágyaikat, s ismerőseiknek panaszkodva megint másképp fogalmazzák meg, mi is az, ami nem sikerül, pedig vizualizálják ezerrel. Sokszor szinte a "Moszkvában-Mercedeseket-osztogatnak illetve Leningrádban-Volgákat-fosztogatnak" esete forog fenn...

  Trend, trendi - számomra ezek szitokszavak. Pontyszemekkel bámulok azokra, akik büszkék magukra, hogy az öltözködésük, a frizurájuk, a sminkjük, a lakberendezésük trendi. És azokra is, akik bármit ezzel a szóval illetnek haszonérveléskor. (Haszonérvelés: amikor egy eladó, üzletkötő, hivatásos tukmátor az árucikk, szolgáltatás valamely tulajdonságát előnyként állítja be.)
  Tizenéves koromban azt gondoltam, a divatot azoknak találták ki, akiknek nincs stílusuk, s maguktól teljesen tanácstalanok, hogyan is kéne kinézniük. Néhány éve egy harmincas asszonyka méltatlankodott azon, hogy régebben még lehetett egyénien és tömegből kiválóan öltözködni, de manapság akármit is veszel föl, csak egy vagy a tarkaságból, egy a hasonló stílusúak közül. Igaza volt.
  Mondhatnám, a tököm tele van a trendiség propagálásával, de valahogy csúnyának érzem ezt a kifejezést egyrészt, másrészt meg nem zavar ha nem akarom. Elélek mellette, egy másik, párhuzamos világban. Viszont tehetetlenül sajnálom azokat a jobb sorsra érdemes nőket, akik napi problémát szőnek a témából. Bugyuta női magazinokat bújnak, ahol megírják nekik az ügyeletes szakértők, hogyan is kell festeni a szemhéjat idén tavasszal, milyen hosszú csízmaszár a szép idén ősszel. S jaj, félni kell a nevetségessé válástól ha olyan színben érzi jól magát, ami idén nem divat.
  Pár éve divat volt a lila, a bordó, s néztem az utcán, milyen murisak a hölgyek ezekben a súlyos színekben, amikhez indok, s bizonyos típusú egyéniség kéne valójában.
  Amikor egy olyan helyen dolgoztam régebben, ahol közel negyven nő volt egy irodakaptárban, sokszor rökönyödtem meg azon, hogy naponta többször hangzik el valaki öltözetének, frizurájának, sminkjének elemzése, dícsérgetése, a magában kételkedő bíztatgatása, hogy de-de jól áll rajta, illik egymáshoz ez meg az. Ha nem dolgoztam volna ilyen közegben, mai napig nem tudnám, hogy a nők nagy része naponta elbizonytalanodik, megfelel-e kinézete egy hallgatólagos kollektív elvárásrendszernek, s a környezetében lévőktől vár megerősítést, tanácsot. Ráadásul a többi nő médiák által manipulált véleményéhez, ízléséhez igazodnak, annak akarnak megfelelni, s azt hiszik, a férfiak - akiknek tetszeni akarnak - is ebben a rendszerben gondolkodnak! Pedig a férfiak közül még éppen elegen gondolkodnak józanul, hogy ne értsék, miért néznek ki úgy a nők, ahogy, s tűrik el szívük választottján a röhejesebbnél röhejesebb sminkeket, szemöldököket, hajszíneket, ruhadarabokat.
  Az persze nem tűnik föl divatutánloholóéknak, hogy a követelmények folyamatosan változnak. Illetve föltűnik, hisz ez a trendkövetés, de hogy miért fogadják el, hogy ami egy éve még menő volt, az idén már ciki...?
Ja persze, lételemünk a bizonytalanság.
Hogy hiányozna, ha nem lenne!

  Persze, csinálunk neked is honlapot. - aztán hetek-hónapok telnek el, s lassan kiderül, a megrendelő nem tudja mi is az a honlap. A megrendelő azt képzeli, hogy egy dizájner és egy programozó majd létrehozza az ő webotthonát, ami tökéletes lesz, s persze az ő ízlése szerinti, anélkül, hogy ő bármilyen instrukciót is adna nekik. Csakhogy. Azt mondja a dizájner, hogy először a tartalmat kell ismerje, addig nem tud rajzolni. De a megrendelő nem tudja, mi is az a tartalom.

  A dizájner elmeséli neki, hogy látod, vannak menüpontok, amikre ha rákattintunk, előjön egy szöveg, meg képek, meg letölthetős dolgok. Aztán a szövegekben is vannak szavak, amikre ha rákattintunk, újabb oldal nyílik meg, s ott is van valami újabb dolog. Írd meg szépen a szövegeidet, csoportosítsd menüpontokba, mit szeretnél közölni a honlapodon az olvasókkal. Ha vannak képeid, küldd át őket. Tudnom kell, hány szintű menüt szeretnél, s hogy függőleges legyen, vízszintes, vagy mindkettő.És a megrendelő nem tudja, mit akar közölni az olvasóival. A dizájner megsaccolja a megrendelő ismeretében milyen arculat lenne esztétikus és a tevékenységéhez illő, s készít egy rajzot, amit átküld a megrendelőnek, aki azt hiszi, kész is van a honlapja. Nagyon örül neki, majd elkezdi az arculati elemeket pixelenként korrigáltatni, hogy az otthoni monitorján olyannak lássa, amilyennek akarja. Azt a vonalat egy kicsit világosabbra. Ott a szélén még egy kicsit látszódjon jobban az az árnyék. És nem érti, hogy ezek a változtatások nem annyi energiába és időbe kerülnek, mint egy ecsettel egy pöttyöt odatenni a vászonra. A dizájner a megrendelő értésére adja, hogy minden képi elem minden monitoron másképp fog látszódni, de a megrendelő megnyugtatja, hogy az ő monitorja az jó, tehát hozzá kell igazodni.
  Néhány hét nyaggatás után a megrendelő elkezdi megírogatni a tartalmi oldalak szövegeit is, melyeket a dizájner és a programozó lektorálnak, kijavítgatják a fogalmazásbeli sutaságokat, helyesírást, miegyebet. Újabb hetek telnek el, míg sikerül a megrendelővel megértetni, hogy el kell döntenie, ingyenes tárhelyen lesz a honalpja, vagy domaint vásárol és fizetős tárhelyen lesz. Már a programozó is ecseteli, miért jobb domaint venni, mint egy ingyenes tárhely minden hátulütőjének kitenni a honlap zavartalan működését, de a megrendelő csak arra gondol, hogy ne kelljen már tárhelyért fizetni, ha egyszer az ingyen is van, s egyre türelmetlenebbül kéri számon, miért nincs még fönn az interneten a honlapja. Akkor a programozó föltölti egy ingyenes tárhelyre ideiglenesen. A megrendelő egy darabig örül, aztán zavarni kezdik a kéretlen reklámok. Mivel adminfelületet is kapott a honlapjához, szerkesztgeti-bővítgeti a tartalmat, s időnként egy-egy felugróablak miatt nem tud menteni, s elszállnak a változások. Hosszas méltatlankodására a dizájner ismét elmondja, hogy domaint kell venni, meg tárhelyet, és akkor ez a jelenség nem lesz. A megrendelő nem érti, hogy az ő tevékenységét miért nem fogják komolyan venni leendő ügyfelei ha ingyenes tárhelyen van, csak annyit lát, hogy ettől jobban fog fájni a pénztárcája. Épp elég sokba került a káeftét megalapítani, meg a benzin is ugye, s akkor még tárhely, s egyéb úri huncutságok. Aztán elkövetkezik a pillanat, amikor a megrendelő közli az alkotókkal, hogy nem fog tudni most fizetni, de újabb és újabb kérésekkel áll elő, mert másoknak a szakmában, van a honlapjukon ilyen is, meg olyan is.
  És legyen ám flesóra, meg névnapi köszöntő, meg animált gifek. A programozó kijelenti, hogy ezekről szó sem lehet, és pont. A megrendelő ezután küld egy animált gifet a dizájnernek, hogy legyen ez a logó helyén, csak más legyen a fölirata. A dizájner ekkor megkérdi, hogy akkor mégis miért rajzoltatta vele hónapokkal ezelőtt a logót, s miért korrigáltatta vagy hatszor, s egyáltalán, hogyképzeli.
  A következő szakaszban a megrendelő méltatlankodik, hogy miért nem az ő újabb és újabb igényeit teljesítik azonnal, mindjárt másnapra, hiszen ő megígérte, hogy majd fizetni fog, csak most nincs pénze, ugyan miért azokat a munkákat csinálja a programozó, amiért más ügyfelek azonnal fizetnek.

  Tegnap voltam a nővéremnél, s tőle hallottam, hogy öngyilkossági hullámot indított be világszerte az Avatar film. Megnéztem, milyen cikkek vannak a neten erről a témáról. Aki nem hallott volna még róla: a film megnézése után sokan elkeseredtek világunk szürkeségén, embertelenségén, és öngyilkosok lettek. Mert nem élhetnek a csodás pandorai világban. Vagy mert "esélyt akartak adni maguknak, hogy egy a Pandorához hasonló bolygón születhessenek meg újra".
  Értem is ezeket az embereket, meg nem is. A nővérem még nem látta a filmet, s mondtam neki, nézze meg, mert arról szól, hogy a Föld is Pandora, ha aként éljük meg. Pandora bennünk van, mindenkinek a maga egyéni döntése, hogy meg akarja-e élni.
  Amikor kijöttem a szerelmemmel az Avatarról, mindketten boldogok voltunk, s megilletődöttek. Akartam is mondani neki hogy "látlak téged", de jobbnak láttam hallgatni. Sétáltunk egy kilométert, majd megálltunk, néztük egymást és ő mondta, hogy "látlak téged". Rég nem voltam annyira nyugodt, rég nem éltem át akkora biztonságérzetet.
  Igazából meg vagyok döbbenve azokon az embereken, akik a tökéletes világ láttán elkönyvelik, hogy van az, meg van ez. Holott a film üzenete az, hogy a tökéletes világ bennünk van, és önmagunkon belül kell legyőzzék a mi repülő sárkányaink a mi lövöldöző helikoptereinket. Két világ van az emberekben: a földi agresszoroké, és a paradicsomi állapotban élőké, aki tudják, hogy minden mindennel összeköttetésben van, minden Egy.
Mindenkire rá van bízva a döntés, hogy melyiket választja, és melyikről mond le.
Ezért van szabad akaratunk.
Ezért olyan nehéz a lemondás.
Szörnyű nehéz lemondani a bennünk élő Gonoszról.