TeleTök

Akinek nem napi huszonnégy órában jár rajta az esze, azt is húsbavágóan érinti. Még azt is, akinek nincs rá igénye, mert tud róla, hogy másoknak van. A "tökköm televan" azzal, ahogyan manapság a médiából ömlik a szex-téma. Meg vagyok róla győződve - ide a rozsdás bökőt -, hogy szándékos, hosszútávra kitervelt tömegmanipuláció áldozata a lakosság túlságosan nagy része e téren. Marketingből azt tanítják, hogy vannak az embereknek szükségleteik - legyen melegben, ne fázzon, legyen rajta ruha, tudjon enni, inni, rendszeresen tisztálkodni, aludni -, és ezen felül az igények. Aki valamit el akar adni, hogy pénzt keressen vele, annak az a dolga, hogy igényeket ébresszen ott is, ahol nincsenek. Az emberiség csúcsra járatja ezt a mechanizmust jelenleg a "fejlett országokban". Az emberek bármit megvesznek azért, mert kapható egyáltalán, és mert más is veszi. Ha nem lenne, nem találnák ki, hogy ilyen meg olyan kütyü, szirszar kéne otthonra, tehát barkácsolok egyet, mert a boltban nincs, hanem ha kell ha nem, megveszik, mert van. A szex egyes momentumaival is ilyen módon üzérkednek a kaszáldák, s nyomják a reklámot a médiák hozzá.

S hacsak erről lenne szó, talán nem is lenne gond, de jóval többről van szó. Az emberi természettől idegen magatartásformák és perverziók vannak természetes dolgokként propagálva. Néhány mindennapos példa: női magazinban jótanácsok egyéjszakás kalandokhoz. Vita az anális szexről pro és kontra. Ésatöbbi.

Most pedig tegyünk egy kis kitérőt, de ne feledkezzünk meg a nyitva hagyott zárójelről.
Unásig ismételt magazin-panaszkodás: az emberek nem emberek már, hanem pasibólvaló pasikra mutogató csajok, és nőbőlvaló csajokra mutogató pasik. Nem érti egymást a két nem. A fickók félnek a visszautasítástól, félnek tőle, hogy hosszútávon egy kapcsolatban nemmegfelelőnek bizonyulnak, vagy el sem jutnak a tartósságig, ezért már a nő becserkészése lett csupán "a feladat". Mintha egy gyerektől valami miatt nem lehetne elvárni, hogy különböző nevezőjű törtekkel végezze a négy alapműveletet, és meg lenne engedve, hogy huszas számkörben tegye egészszámokkal. Pontosabban az illetők engedik meg maguknak, mert ennyit néznek ki magukból. A fickó megismerkedik a nővel, csokor virág, mozi, étterem, és egyéb, pénztárcafüggő tiszteletkörök után az ágyba tereli. Ha nincs elragadtatva, egyéjszakás kalanddá válik az összeröppenés, ha lát fantáziát a nőben, több éjszakát is megér a "kapcsolat". A nő meg férjhezmenni akar, anyagi biztonságot, meleg fészket, és ezeket a fickótól reméli. És a következőtől is. És a következőtől is az átmeneti vagy végleges kiábrándulásig. Eleinte figyelmes, lovagias a fickó, elviszi helyekre, fizet ezt-azt. Aztán jön a szex és kiderül, hogy nincs folytatás. Nőknél is gyakran megesik, hogy vonzerejüket minden lehetséges férfin letesztelik, s elégedetten nyugtázzák, ha jön a meta-visszajelzés a tetszésnyilvánításról. Persze, hogy ez csupán esztétikai, vagy a fickó szívesen elvinné egy menetre, ez már más tészta, s a további félreértések alapja. A megoldás az lenne, hogy a szülők alaposan elmagyarázzák serdülő gyermekeiknek, miként vegyék észre a komoly szándékú közeledőt, s hogyan szűrjék ki a skalpvadászt. S nem utolsó sorban előbb döntsék el mit akarnak, és milyen paraméterekkel rendelkező partnerrel, akivel tisztázzák, mit szánnak egymásnak még mielőtt bármelyikük becsapottnak érezhetné magát. No igen, de a szülők is teljesen sötétben tapogatóznak. (A képzavarról jut eszembe: miért is nem mer valaki a partnere előtt nappali fényben, ruhátlanul mutatkozni?!) Nem leendő családatyákat és anyákat nevelnek az emberek, hanem rágógumikölyköket. A gyerek is státuszszimbólum, fogyasztóitársadalmi luxuscikk. Lehet vele fölvágni, hogy flancoltatjuk, meg panaszkodni, hogy mennyibe kerül a flanc.

Egy vidéki, bigottvallásos környezetben felnőtt ember mondta nemrég, hogy a pornográfia, a perverziók az egyik véglet, és a vallási alapon szüzenházasodós, bűntudatos, otthonbénázós attitüd a másik. Nekem nem volt alkalmam egyiket sem közelebbről megismerni az utóbbi időkig, mert évtizedekig nem voltak körülöttem ilyen beállítottságú emberek, akikkel erről beszélni is lehetett volna. Nem tudok objektív és állásfoglalásmentes lenni, nézzék el nekem. Döbbent csodálkozással érzékeltem, hogy gyakorló vallásos családokban az anyák nem tanítják meg a lányaiknak, hogy a divatos, kihívó öltözködés és a szüzességőrzés nem egy pakliban van. A kislány csodálkozik, hogy sorakoznak a hágójelöltek, akik az első randin megdöntenék, de beszélgetni nem lehet velük. Nem volt aki megmondja neki, hogy amennyit mutat a testéből, azzal egyenesen arányosnak képzelik a kaphatóságukat a lövőlegények. A másik (nem is tudom, melyik rosszabb) megoldás, hogy a fiatal nő előnytelenül néz ki, aszexuális kisugárzással. A lehető legegyszerűbb hajviselet, sminkeletlenség, ékszerek, bizsuk teljes hiánya, s méterekről érezhető szorongás a másik nemmel szemben. Ez a típus amikor feleség lesz, állandó lelkiismeretfurdalásba taszítja férjét, aki másfelé pislog, mert ugyan esze ágában sincs alapértelmezetten félrelépni, mégis azt látja maga körül, hogy a hasonló korú nők 80%-a sokkal jobban néz ki a feleségénél. [Aki nem tudna róla: a vallási alapon szüzenházasodó réteg jó része el sem tudja képzelni, hogy a többség nem is tud a létezésükről -, a többség pedig nem is tudja elképzelni, hogy manapság hány ember tartja még magát vallási alapon a szüzenházasodáshoz. Annyian, hogy statisztikát tudtam csinálni a tapasztalataikról!]

Emlékszem rá, amikor harmadik osztályosok voltunk, és egy kislány - aki nagykorában állítólag prostituáltként is dolgozott - eneszkás pornóújságot hozott a napközibe. Néhányasával elosontunk a klotyóba átlapozni. Többen nem is egyszer nézték végig, mire a tanár elvette. Abban az újságban pedig csinos, ápolt emberek míveltek olyasmiket, amiket jóérzésű ember is mível odahaza. Semmi különös nem volt a képeken, gondosan voltak világítva, profi volt a minőség. Akkoriban már voltam szerelmes kisfiúkba, akikkel szerettem együtt játszani, de nem vágytam semmiféle testi kontaktusra velük, még megpuszilni se akartam őket. A szexre, mint az időtávlatok ködébe vesző fantomra gondoltam, amiben nincs semmi vonzó. Nos, attól tartok, sokan megrekednek ezen a szinten, és felnőtt korukban is külön kezelik a gusztustalan-furcsa szexet, meg az érzelemmel telített baráti kapcsolatot. A bajok ott kezdődnek, amikor valaki ezt rendbenvalónak találja. Ilyenkor jön az "érzelemmentes szex", meg a szüzenházasodás. A csapbólömlő pornográfia korában még vannak lányok, (fiúk?!), akik egy csókot is szexnek tartanak, és az esküvőjük utánra ütemezik. Nem értem, miért kell sok keresztény fiatalnak zsákbamacskát vennie, majd ölbetett kézzel nézni, hogy házassága a rossz szex miatt fut zátonyra. Hallottam/olvastam ezt az érvet: "a szüzenházasodók közt sokkal kevesebb a válás". Remek álösszefüggés! A magyarázat annyi, hogy aki a paptól/családjától/Istentől való félelmében nem meri testi szinten is kimutatni a szerelmét a társa iránt az esküvő előtt, az ugyanezektől való félelmében nem mer elválni sem ha a házassága bármi miatt megromlik.

Kicsit beszéljünk a középútról is: az lenne az ideális, ha az emberek a másnemű legjobb barátjukkal házasodnának össze, akit testileg is exkluzívan kívánnak. Aztán együtt fejlődnek, fejlesztik egymást, nem zavarják őket a különbözőségeik, hanem inkább gazdagodnak általuk. Hogy erre kinek mekkora az esélye, döntse el mindenki maga - az fog beigazolódni.

A másik véglet, a szvingerklubozás, az egészségromboló szexuális segédeszközök használata, vagy egyszerűen a gyakori partnerváltogatás. A férfiak poligámnak vannak kikiáltva, a nők monogámnak. A félrelépők ezzel fel is vannak mentve. Nem kérdezi meg valaki, hogy akkor a Bibliában miért 1db Ádám és hozzá 1db Éva teremtése van leírva? Miért születik kb ugyanannyi kislány, mint kisfiú? Ha van 50 zsemlénk és 50 hamburgerhúsunk, nem logikus, hogy mindegyikbe egy megy? Nem hát. A balek a tudományhamisításban is önigazolást keres és talál.
Néhány éve végeztek egy felmérést, milyen pozitúrákat részesítenek előnyben az emberek otthoni szexnél. A nyilatkozóknál a pornófilmekből ellesett, egyik legkényelmetlenebb, hátulról-oldaltfekve figura vezette a listát. Igen, az, ahol nem kell látni egymás arcát, s egészen személytelenné válhat az aktus. A misszionárius-pózról gúnyosan illik manapság beszélni, pedig annak a kollégámnak volt igaza, aki azt mondta, hogy aki ezt szereti, az egyszerűen... szerelmes!

Nem tudom milyen érzés lehet az, amikor egy ellenkező nemű, esztétikailag tetszetős, esetleg megnyerő modorú ember iránt kizárólag szexuális vágyat kezd valaki érezni. Nem értem, hogyan kapcsolódhat össze valakinek az agyában a szépség vagy egyéb kellem konstatálása a párzási ösztönnel. A szüleik tanítják meg a fiúgyermekeknek, hogy a meztelen címlaplány vagy az utcán közlekedő, a jelenlegi szépségideálnak megfelelő lányok láttán azonnal párzási késztetést kell érezniük? Azt meg már végképp nem tudom elképzelni, hogyan nevelték a lányokat akik ugyanerre a rugóra járnak. Szó szerint: elképzelni sem tudom. De már erre is van tudományos magyarázat: szemiszexuális vagy demiszexuális vagyok.

Attól tartok, szörnyűséges felfedezést tettem. Az a borzasztó sejtésem, hogy az emberek nagyobb része tartozik a tőlem jelentősen eltérően működő csoportba. És a katolikus egyház is alapértelmezetten állati ösztöneinek kiszolgáltatott lényként kezeli a híveket. Ezért próbálják visszatartani őket a házasság előtti szextől, a házaspárokat a cseteléstől, a közösségi oldalaktól, ezért buzdítanak a házasság őrzésére, mert biztosra veszik, hogy az egyház nyomása, a folyamatos lelkiismereti kontroll nélkül a hívek egész életükben rendszeresen félrelépnének, szeretőket tartanának, szvingerklubokba járogatnának stb. Így állhat elő az az abszurd helyzet is, hogy egy vágyaival küzdő, de szentségi házasságban élő, szüzenházasodott ember bűnös paráznának tartja és mélységes megvetéssel nézi le azt, aki leendő (pláne második) házastársával él boldog szerelemben, miközben a többi másnemű hidegen hagyja.

Természeti törvény, hogy ami ellen küzdünk, azt erősítjük. Így erősíti az egyház a szabadosságot. Azzal, hogy tiltja, hogy a szerelmesek esküvő előtt is kimutassák egymás iránti szeretetüket testi szinten is, és ezáltal erősebbé tegyék a kapcsolatukat - valamint hogy ne vegyenek zsákbamacskát -, hatalmas, ki nem mutatható ellenállást keltenek, s az ellenállást érző egyén könnyen indul meg a tiltott irányba. Ha csak a fantázia szintjén, akkor is szenved közben.
Biztos vagyok benne, hogy sok jó házasság nem jött létre, mert a pár szex - vagyis egymás megismerése - híján nem ragaszkodott egymáshoz amikor látszólagos és ideiglenes össze nem illési tényezők merültek fel. A meghitt szex összetartóerőt jelent olyan időkben, amikor a párnak meggyűlik egymással a baja egyikük vagy mindkettejük munkahelyi konfliktusai, egészsége, szülei stb miatt. Miért akarja ezt a lehetőséget elvenni az egyház a fiataloktól? Miért jó az egyháznak a sok bűntudatos, önelítélő fiatal? Mert belőlük lesznek a jól manipulálható adófizetők?

Végül egy kétrészes anonim kérdőív, amit szüzenházasodottaknak készítettek:
Első 10 kérdés
Második 10 kérdés

 

  Tizenévvel ezelőtt egy énekelni tanuló fiú mondta nekem, hogy szerinte az emberek nem ugyanúgy hallják ugyanazt a zenét, ugyanazt a hangot. Nem értettem, mire gondol. Próbálta magyarázni, hogy egy operaház nézőterén valaki teljesen máshogy hallja egy adott énekes tartott magashangját, mint a mellette ülő.
  Évek teltek el, mire kezdtem belátni, hogy igaza volt. Zenei fórumokban olvastam a hozzászólók megjegyzéseit, kritikáit, nyelvköszörüléseit, és kirajzolódott bennem, hogy bizony a hallás olyan szubjektív, mintha egy bíbor színt valaki lilának látna, vagy rózsaszínnek, s váltig ragaszkodna hozzá, hogy az márpedig az.
  A napokban olvastam egy Tabáni Istvánról szóló topikban, hogy a Barcelona dalban miért nem csinálta meg azt a kitörést, amit Freddie Mercury. Válaszolt is neki a másik hozzászóló, hogy ugyan hogy csinálta volna meg, hisz az a szám középső részében van, s a versenyben csak a da capo részt énekelték. Megint megvilágosodik előttem valami: emberek ismernek egy slágert, s nem veszik észre, ha valaki úgy énekli el, hogy kimarad a közepe, csak rémlik, hogy nem ugyanaz valami. Az egyik véglet, hogy egy zseni hallás után lekottáz egy sokszólamú darabot, a másik végletet pedig el sem merem képzelni. Állítólag az emberek zenei tehetsége leginkább egy átlag körül mozog, s csak néhány százalék kifejezetten zseniális illetve botfülű - fele-fele arányban.
  A Megasztár versenyzőit hallgatva tovább erősödött bennem a hüledezés. Szegény sértett emberek, akár a zsűrit is megátkozva mennek ki, mindenesetre sokszor hangot adnak egyet nem értésüknek. Az hiszik, profi minőségben énekelnek. Nem veszik észre, hogy csak hozzávetőlegesen találják el a hangmagasságot is. Vajon belül a jót hallják? Miért nem segít ezeken az önjelölt sztárkezdeményeken a hitük, hogy ők jók? Arra gondoltam, hogy a hit csak azon segít, aki ismeri a tökéletes minőséget. A hit nem ismer tréfát, mindent szószerint vesz. Pontosan azt kapjuk amiben hiszünk, s ahogyan az a mi olvasatunkban  létezik. Őrület.

Mutatok valami érdekeset. Két "videót".
Nem a kép a lényeges, akár ne is nézd - nincs is mit nézni rajtuk -, csak a zene a fontos.
Mi az, ami szerinted ugyanaz a két látszólag különböző zenében?


És a

  ...volt ezekhez képest. Bele kellett dugja az ujját. Dehát nem is látott még senkit feltámadni és testben megjelenni - érthető, miért akart fizikai tapasztalást a belső bizonyossághoz.

  De ezek - akikkel tele is lehetne a tököm ha nem határoztam volna el, hogy többet nem húzom föl magam, nem reagálok negatívan -, ezek semmit nem hisznek el, amit szemmel látnak, füllel hallanak, viszont maguk nem képesek rá.
  Uri Gellert próbálják csaláson kapni, homályos videókat lesnek, meg-megállítják, hogy észrevegyék a csalást. Mert nem tudják elfogadni, hogy valaki képes valamire, amire ők nem.
  Yma Sumacot is csalónak tartják, mert nem hiszik el, hogy maga énekelt minden hangot. Biztosak benne, hogy csak hangmérnöki érdem az a négy és fél oktáv.
  Mondhatnám, hogy meg tudom érteni őket, hiszen alapértelmezett, hogy egy-egy újságban megjelenő fotót retusálnak, plébekksztárocskákat gyártanak a progyucerek futószalagon, s ilyen alapon bármi lehet hamis.

  Lássunk néhány teljesítményt, ami nem átlagember-léptékű:
- Franz Schubert megírt több mint 600 dalt is, pedig 31 évesen halt meg
- Prokop Péter megfestett közel tízezer képet
- Assisi Szent Ferenc beszélgetett az állatokkal
- Prahlad Jani 70 éve nem eszik, nem iszik
 

  Most viszont használom a tököm televan kifejezést, mert indulattal tudok csak egyelőre gondolni a témára. Amikor egy ember élete egyik legnehezebb tartós krízisében van, tragédia érte, veszteség érte, vagy komoly betegséget diagnosztizáltak nála, s jön egy nagyokos, aki kioktatja, hogy viselkedjen már a gyereke(i) előtt úgy, mintha mi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Jön egy okostojás, aki szerint a gyerek semmit nem érzékelhet abból, ami a szülőben játszódik. Mégis, hogy fogja megtanulni a gyerek, hogy a szülő is emberből van?! Azok a gyerekek, akiknek profi vetítő szüleik vannak, azok rettentő nagyokat kezdenek csodálkozni legkésőbb a harmincas éveikben, amikor elkezdenek kihullani a csontvázak a családi szekrényből. Úgy nőttek föl, hogy szentül hitték: a szüleiknek nem voltak problémáik, s nem értik, mások mit nyögnek. Saját problémáikat is besöprik a szőnyeg alá, fejüket homokba dugják, segítséget kérni pláne nem mernek, hisz nekik nincsenek problémáik, vagy természetes, hogy ha van, az senkire nem tartozik, s úgy kell tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

A gyerekek amúgy is istenként tekintenek szüleikre, abszolút mércének tartják őket, még ha a szülő abnormálisan is viselkedik. Miért kéne ezzel még vissza is élni...? S komolyan, de most tényleg, tényleg azt képzelik, hogy a gyerek átverhető? A gyerek vagy rájön magától mindenre, vagy rögzíti, hogy ilyen és ilyen helyzetben így és így kell viselkedni, s ebből később problémái lesznek, mert nem megfelelően reagál.

  
  Egy huszonéves fiatal ismerősöm soha nem látta, hogy a szülei bármi gyengédséget mutattak volna egymás iránt. Vadidegenekként viselkedtek egymással. Nem ettek s nem is aludtak együtt. Az apának szeretője volt, az anya nem is nagyon nézett ki nőnek. A gyerekük számára ez volt a természetes, s minden mást alantasnak látott. A szerelmével tehát ugyanígy viselkedett, aki nem értette, miért nem nyúlhatnak egymáshoz egy ujjal sem mások előtt. Később valaki mással házasodott össze, s meglátásom szerint ez a kapcsolat a külvilágnak szól. Talán nem véletlenül nem mernek gyermeket vállalni több év után sem. (update: mindketten azonos neművel élnek a válás után...)

Szüleitől szenvedő, hulla-a-padló-alatt életvezetésű családból származó, szintén huszonéves fiatal, akit arra neveltek, hogy mindig arisztokratikusan kell viselkednie, amikor életében először néhány hetet távol töltött a családjától, rémálmok kezdték gyötörni. Vérbe fagyva látta a családtagokat akik az agyára mentek, s enyhe anorexiája olyannyira elmúlt, hogy egy hónap múlva már előnytelenül hájasan tért vissza - ismerősei legnagyobb megrökönyödésére.

Egy kisiskolás gyermek végtelenségig ugrált az anyja fején, míg egyszer az anya elsírta magát, s a gyermek akkor rádöbbent, hogy az anyja is érző lény, nem pedig bálvány. Az anya szerint gyereke azóta sokkal figyelmesebb lett vele, elvágólag megváltozott jó irányba a viszonyuk.

Egy kislányt hetente fürdetett meg az anyja. Haját kéthetente mosták, s az anya értetlenkedett, miért zsíros és korpás a kislánya haja. A kislány azt hitte, hogy a többi gyerek szülei hülyék, hogy naponta fürdetik a gyerekeiket, s párnaponta mossák a hajukat. Huszonévesen értette meg, hogy átverték, s évekig ápolatlanul járt. Van, aki harminc-negyven évesen sem érti, miért nem talál társat, miért nem nyomul nála a másik nem. Senki nem mondja meg ezeknek a jobb sorsra érdemes embereknek, hogy törődniük kéne magukkal napi szinten.    

Szüleikkel egy háztartásban élve nagyon kicsi az esélyük, hogy helyes mederbe terelődjenek, hiszen legalább önmaguk számára meg kéne fogalmazniuk, hogy egész életükben becsapták a szüleik, kárt okoztak nekik. És ez nem csak a megrövidített gyermekekre igaz, hanem az elkényeztetettekre is, akik jómódban felnőve, mindentől megkímélve, mesterségesen ködösített tündérmesében élik az életüket. Akiknek diplomájuk, esetleg doktorátusuk is van, de még egy gazszálat nem húztak ki a kertben, egy zacskóslevest sem főztek meg életükben, s nem értik, miért nincs csinos alkatuk és viselkedni tudásuk ellenére érdemi partnerkapcsolatuk.
  

  Sok neve van: önkritika, maximalizmus, elégedetlenség, törekvés, igyekezet, akarás, ambíció - s valójában csak hálátlanság.
  Ha jobban megnézed a saját, vagy ismerőseid életét, azt figyelheted meg, hogy aki hálátlan, az nem sokat kapott abból, amit szeretett volna valaha is elérni, nem tudja gyarapítani kincseit, s a meglévők megtartása is erőfeszítésébe kerül. És a hálátlanság nem nyilvánvalóan jelentkezik, hanem az első mondatban felsoroltak közül valamelyiknek álcázza magát.
  Manapság nemzeti sporttá vált a panaszkodás. Ismerősök találkoznak, s panaszkodnak egymásnak. Ismeretlenek elegyednek beszélgetésbe, s panaszkodnak. Szidják a körülményeket, a környezetükben élőket, a politikusokat, vagy köszörülik a nyelvüket egy celebecskén, egy gazdag vállalkozón, vagy a pár méterre arrébb állón. Van egy bizonyos réteg, akik étkezésre és ruházkodásra költik el minden pénzüket, majd sopánkodnak, hogy milyen kicsi a jövedelmük, s milyen drágaság van. Naponta ellátogat a háziasszony a henteshez, és ezrekért vesz húst, naponta két-három fogásos ebédek vagy vacsorák kerülnek az asztalra mert enni ugyebár kell. S mindig autómata mosógépben, márkás mosóporral mosott, vadonatújnak látszó ruhákban jár a család. Lapostévé a nappaliban, s egyéb szögletes javak. Stílbútor a szobákban, anyun aranyékszerek. Gyerekeknek naponta tejesédesség, új játék. S jaj, szegény emberek, nincs autójuk, nem futja nyaralásra. Vagy jaj de drága a benzin, jaj de drága a tengerparti szálloda. Esetleg apu-anyu cigizik, apu sörözik, anyu szoliba jár, meg műkörmöshöz. Jaj, mekkora a lakáshitel törlesztőrészlete. Szegény sanyarúsorsú emberek, alig jut valamire, hiszen mindkét autó havi részlete majdnem ötvenezer. El is megy anyu az önkormányzathoz rezsisegélyért. Anyu vörösre festett hajjal, trendi frizurával, bőrkabátban, tűsarkain bebilleg az iskolába befizetni a csökkentett díjú menzát a lurkóknak, majd beül a légkondis autóba.
  Hányszor hallottad, hogy az emberek úgy beszélgetnek, hogy percenként hálát adnak azért, amijük van? Hány ismerősödtől hallottad, hogy örömmel beszél a körülményeiről, hogy sugárzik belőle az elégedettség? És persze Te, milyen gyakran beszélsz így...?

Nem véletlenül hangsúlyozzák az etalonisztikus bölcsek - s követve őket az ezoterikusok is -, hogy a hála kell legyen az ember alapértelmezett hozzáállása önmagához és a világhoz. Dr Joseph Murphy is hangsúlyozza ezt olvasmányos, érthető, vonzó stílusú könyveiben.
  Igen ám, de a hála egy logikai problémát rejt: ki kell érte szakadnunk az lineáris idő illúziójából. Meg kell előlegeznünk az anyagi világ felé egy befektetést: gondolatot és érzést kell adnunk előbb, hogy aztán az anyagi vetületének formájában visszatérjen hozzánk.
  Jézusra vagy Buddhára hivatkozhatnék, mert azt tanították, hogy ne reagáljunk negatívan. A hálátlanság is negatív reakció az anyagi világra.
 

  Több helyen is olvastam, hogy egyesek agymosásnak nevezik a Titok című film és könyv által hirdetett életreceptet. Agymosásnak azt nevezzük egyébként, amikor erőfölényben lévő ember vagy szervezet a neki kiszolgáltatottaknak rájuk káros elméleteket sulykol, hogy mégkiszolgáltatottabbakká váljanak, s bármit meg lehessen velük csinálni/csináltatni. Nos, nem érzem úgy, hogy a Titok filmben megszólalók uralkodni akarnának fölöttem, s számomra káros cselekedetekre akarnának bíztatni.
  Valóban, egyeseket irritálhat az amerikai, juharsziruppal nyakonöntött, émelygős stílus. De legyünk már annyira intelligensek, hogy ettől el tudunk vonatkoztatni!
  Miért idegenkednek annyian attól a jó hírtől, hogy igenis rajtuk múlik, milyen lehet az életük? Annyira borzasztó számukra a gondolat, hogy ami rossz eddig történt, tudat alatt futó programjaiknak köszönhetik, hogy inkább elutasítják a kulcsot a továbbiak tudatos jó irányba fordításához is? El kell ismernünk, szörnyű érzés lehet, amikor az egyén ráeszmél, hogy önként hívott be minden olyan embert, körülményt, ami káros volt rá és másokra is a környezetében; ugyanakkor az egyik legjobb - ha nem a legjobb - érzés, hogy eztán minden másképp lehet, méghozzá úgy, ahogy csak szeretné.
  Persze, gyermekkorban a szülőktől kapott információk mentén megy el mindenki az erdőbe, aki csúnya helyekre téved. Föleszmélve pedig nagyon nehéz lehet kimondani, hogy a szüleitől valaki többnyire csak korrigálandó tévhiteket kapott útravalóul, vagy kiirthatatlan gaztengerként kísérő, berögzült gondolkodási, "logikai", cselekvési, döntési mechanizmusokat.
  Biztos vagyok benne, hogy jó néhányan a saját vágyaiktól rémülnek meg, s ijedtükben kétségbeesetten bizonygatják a tudatosan "vonzani" tudóknak, hogy ez nem működhet. Gondoljunk csak bele: hányan akarnának más kárára előbbre jutni - s mert nem értették meg, hogy nem fog az univerzum senkitől elvenni, hogy neki adhasson -, akik szégyellik emiatt a vágyaikat.
  Hányan élik le az életüket gyóntatószék-fílingben, s képzelik, hogy nekik csak penitencia jár a sorstól! A bűntudat, önkritikának álcázott hálátlanság rágja őket, amelyet szüleik tettek a vállukra, meg talán valami kollektív, eredendőbűn-emlék is árnyékot vet a lélekre.
  A hit nem ismer tréfát, mindent szó szerint vesz. Pontosan azt kapjuk amiben hiszünk, s ahogyan az a mi olvasatunkban létezik. - mondtam egy másik cikkben. És ez a lényeg: a mi olvasatunkban. Emiatt van annyi kudarctapasztalat a Titok-módszer kipróbálgatói körében. Mert nem veszik tudomásul, hogy rosszul fogalmazzák meg a vágyaikat, s ismerőseiknek panaszkodva megint másképp fogalmazzák meg, mi is az, ami nem sikerül, pedig vizualizálják ezerrel. Sokszor szinte a "Moszkvában-Mercedeseket-osztogatnak illetve Leningrádban-Volgákat-fosztogatnak" esete forog fenn...

  Trend, trendi - számomra ezek szitokszavak. Pontyszemekkel bámulok azokra, akik büszkék magukra, hogy az öltözködésük, a frizurájuk, a sminkjük, a lakberendezésük trendi. És azokra is, akik bármit ezzel a szóval illetnek haszonérveléskor. (Haszonérvelés: amikor egy eladó, üzletkötő, hivatásos tukmátor az árucikk, szolgáltatás valamely tulajdonságát előnyként állítja be.)
  Tizenéves koromban azt gondoltam, a divatot azoknak találták ki, akiknek nincs stílusuk, s maguktól teljesen tanácstalanok, hogyan is kéne kinézniük. Néhány éve egy harmincas asszonyka méltatlankodott azon, hogy régebben még lehetett egyénien és tömegből kiválóan öltözködni, de manapság akármit is veszel föl, csak egy vagy a tarkaságból, egy a hasonló stílusúak közül. Igaza volt.
  Mondhatnám, a tököm tele van a trendiség propagálásával, de valahogy csúnyának érzem ezt a kifejezést egyrészt, másrészt meg nem zavar ha nem akarom. Elélek mellette, egy másik, párhuzamos világban. Viszont tehetetlenül sajnálom azokat a jobb sorsra érdemes nőket, akik napi problémát szőnek a témából. Bugyuta női magazinokat bújnak, ahol megírják nekik az ügyeletes szakértők, hogyan is kell festeni a szemhéjat idén tavasszal, milyen hosszú csízmaszár a szép idén ősszel. S jaj, félni kell a nevetségessé válástól ha olyan színben érzi jól magát, ami idén nem divat.
  Pár éve divat volt a lila, a bordó, s néztem az utcán, milyen murisak a hölgyek ezekben a súlyos színekben, amikhez indok, s bizonyos típusú egyéniség kéne valójában.
  Amikor egy olyan helyen dolgoztam régebben, ahol közel negyven nő volt egy irodakaptárban, sokszor rökönyödtem meg azon, hogy naponta többször hangzik el valaki öltözetének, frizurájának, sminkjének elemzése, dícsérgetése, a magában kételkedő bíztatgatása, hogy de-de jól áll rajta, illik egymáshoz ez meg az. Ha nem dolgoztam volna ilyen közegben, mai napig nem tudnám, hogy a nők nagy része naponta elbizonytalanodik, megfelel-e kinézete egy hallgatólagos kollektív elvárásrendszernek, s a környezetében lévőktől vár megerősítést, tanácsot. Ráadásul a többi nő médiák által manipulált véleményéhez, ízléséhez igazodnak, annak akarnak megfelelni, s azt hiszik, a férfiak - akiknek tetszeni akarnak - is ebben a rendszerben gondolkodnak! Pedig a férfiak közül még éppen elegen gondolkodnak józanul, hogy ne értsék, miért néznek ki úgy a nők, ahogy, s tűrik el szívük választottján a röhejesebbnél röhejesebb sminkeket, szemöldököket, hajszíneket, ruhadarabokat.
  Az persze nem tűnik föl divatutánloholóéknak, hogy a követelmények folyamatosan változnak. Illetve föltűnik, hisz ez a trendkövetés, de hogy miért fogadják el, hogy ami egy éve még menő volt, az idén már ciki...?
Ja persze, lételemünk a bizonytalanság.
Hogy hiányozna, ha nem lenne!

  Persze, csinálunk neked is honlapot. - aztán hetek-hónapok telnek el, s lassan kiderül, a megrendelő nem tudja mi is az a honlap. A megrendelő azt képzeli, hogy egy dizájner és egy programozó majd létrehozza az ő webotthonát, ami tökéletes lesz, s persze az ő ízlése szerinti, anélkül, hogy ő bármilyen instrukciót is adna nekik. Csakhogy. Azt mondja a dizájner, hogy először a tartalmat kell ismerje, addig nem tud rajzolni. De a megrendelő nem tudja, mi is az a tartalom.

  A dizájner elmeséli neki, hogy látod, vannak menüpontok, amikre ha rákattintunk, előjön egy szöveg, meg képek, meg letölthetős dolgok. Aztán a szövegekben is vannak szavak, amikre ha rákattintunk, újabb oldal nyílik meg, s ott is van valami újabb dolog. Írd meg szépen a szövegeidet, csoportosítsd menüpontokba, mit szeretnél közölni a honlapodon az olvasókkal. Ha vannak képeid, küldd át őket. Tudnom kell, hány szintű menüt szeretnél, s hogy függőleges legyen, vízszintes, vagy mindkettő.És a megrendelő nem tudja, mit akar közölni az olvasóival. A dizájner megsaccolja a megrendelő ismeretében milyen arculat lenne esztétikus és a tevékenységéhez illő, s készít egy rajzot, amit átküld a megrendelőnek, aki azt hiszi, kész is van a honlapja. Nagyon örül neki, majd elkezdi az arculati elemeket pixelenként korrigáltatni, hogy az otthoni monitorján olyannak lássa, amilyennek akarja. Azt a vonalat egy kicsit világosabbra. Ott a szélén még egy kicsit látszódjon jobban az az árnyék. És nem érti, hogy ezek a változtatások nem annyi energiába és időbe kerülnek, mint egy ecsettel egy pöttyöt odatenni a vászonra. A dizájner a megrendelő értésére adja, hogy minden képi elem minden monitoron másképp fog látszódni, de a megrendelő megnyugtatja, hogy az ő monitorja az jó, tehát hozzá kell igazodni.
  Néhány hét nyaggatás után a megrendelő elkezdi megírogatni a tartalmi oldalak szövegeit is, melyeket a dizájner és a programozó lektorálnak, kijavítgatják a fogalmazásbeli sutaságokat, helyesírást, miegyebet. Újabb hetek telnek el, míg sikerül a megrendelővel megértetni, hogy el kell döntenie, ingyenes tárhelyen lesz a honalpja, vagy domaint vásárol és fizetős tárhelyen lesz. Már a programozó is ecseteli, miért jobb domaint venni, mint egy ingyenes tárhely minden hátulütőjének kitenni a honlap zavartalan működését, de a megrendelő csak arra gondol, hogy ne kelljen már tárhelyért fizetni, ha egyszer az ingyen is van, s egyre türelmetlenebbül kéri számon, miért nincs még fönn az interneten a honlapja. Akkor a programozó föltölti egy ingyenes tárhelyre ideiglenesen. A megrendelő egy darabig örül, aztán zavarni kezdik a kéretlen reklámok. Mivel adminfelületet is kapott a honlapjához, szerkesztgeti-bővítgeti a tartalmat, s időnként egy-egy felugróablak miatt nem tud menteni, s elszállnak a változások. Hosszas méltatlankodására a dizájner ismét elmondja, hogy domaint kell venni, meg tárhelyet, és akkor ez a jelenség nem lesz. A megrendelő nem érti, hogy az ő tevékenységét miért nem fogják komolyan venni leendő ügyfelei ha ingyenes tárhelyen van, csak annyit lát, hogy ettől jobban fog fájni a pénztárcája. Épp elég sokba került a káeftét megalapítani, meg a benzin is ugye, s akkor még tárhely, s egyéb úri huncutságok. Aztán elkövetkezik a pillanat, amikor a megrendelő közli az alkotókkal, hogy nem fog tudni most fizetni, de újabb és újabb kérésekkel áll elő, mert másoknak a szakmában, van a honlapjukon ilyen is, meg olyan is.
  És legyen ám flesóra, meg névnapi köszöntő, meg animált gifek. A programozó kijelenti, hogy ezekről szó sem lehet, és pont. A megrendelő ezután küld egy animált gifet a dizájnernek, hogy legyen ez a logó helyén, csak más legyen a fölirata. A dizájner ekkor megkérdi, hogy akkor mégis miért rajzoltatta vele hónapokkal ezelőtt a logót, s miért korrigáltatta vagy hatszor, s egyáltalán, hogyképzeli.
  A következő szakaszban a megrendelő méltatlankodik, hogy miért nem az ő újabb és újabb igényeit teljesítik azonnal, mindjárt másnapra, hiszen ő megígérte, hogy majd fizetni fog, csak most nincs pénze, ugyan miért azokat a munkákat csinálja a programozó, amiért más ügyfelek azonnal fizetnek.

  Tegnap voltam a nővéremnél, s tőle hallottam, hogy öngyilkossági hullámot indított be világszerte az Avatar film. Megnéztem, milyen cikkek vannak a neten erről a témáról. Aki nem hallott volna még róla: a film megnézése után sokan elkeseredtek világunk szürkeségén, embertelenségén, és öngyilkosok lettek. Mert nem élhetnek a csodás pandorai világban. Vagy mert "esélyt akartak adni maguknak, hogy egy a Pandorához hasonló bolygón születhessenek meg újra".
  Értem is ezeket az embereket, meg nem is. A nővérem még nem látta a filmet, s mondtam neki, nézze meg, mert arról szól, hogy a Föld is Pandora, ha aként éljük meg. Pandora bennünk van, mindenkinek a maga egyéni döntése, hogy meg akarja-e élni.
  Amikor kijöttem a szerelmemmel az Avatarról, mindketten boldogok voltunk, s megilletődöttek. Akartam is mondani neki hogy "látlak téged", de jobbnak láttam hallgatni. Sétáltunk egy kilométert, majd megálltunk, néztük egymást és ő mondta, hogy "látlak téged". Rég nem voltam annyira nyugodt, rég nem éltem át akkora biztonságérzetet.
  Igazából meg vagyok döbbenve azokon az embereken, akik a tökéletes világ láttán elkönyvelik, hogy van az, meg van ez. Holott a film üzenete az, hogy a tökéletes világ bennünk van, és önmagunkon belül kell legyőzzék a mi repülő sárkányaink a mi lövöldöző helikoptereinket. Két világ van az emberekben: a földi agresszoroké, és a paradicsomi állapotban élőké, aki tudják, hogy minden mindennel összeköttetésben van, minden Egy.
Mindenkire rá van bízva a döntés, hogy melyiket választja, és melyikről mond le.
Ezért van szabad akaratunk.
Ezért olyan nehéz a lemondás.
Szörnyű nehéz lemondani a bennünk élő Gonoszról.