TeleTök

Nem érdekel, ha "nem elég érthetően" fogalmazom meg, mert magam sem szavakkal gondolkodom erről, hanem érzésekkel.
Aki meg kell értse, így is meg fogja érteni, mert hasonló érzelmei támadnak, mint nekem.

Szóval itt van ez a családon belüli bántalmazás. Pontosabban amikor férfi bántalmaz nőt. (A nemheteró kapcsolatokban is vannak nemi sztereotipiák, de ezeknek a kapcsolatoknak a dinamikája bántalmazási szempontból nem követi a heteró kapcsolatokét, hanem pepita, úgyhogy erre itt most nem térnék ki).

A probléma egyidős az emberiséggel. Többezer éve le lettek osztva a szerepek, mert csak a nők tudnak gyereket szülni és szoptatni. Ebből következik, hogy nekik kell a gyerekekkel elsősorban foglalkozni, ők kell hízékonyak legyenek, és nem fontos a különösebb testi erő, és az ehhez társuló fejlett izomzat. A férfi teste viszont mindig alkalmas a fizikai erőfesztésre - most a vadászatról beszélünk, vagy a földművelésről.
Aztán kialakult a házasság intézménye, az emberiség fennmaradása érdekében. Ugyanis egy terhes nő a kezében egy csecsemővel nem alkalmas arra, hogy vadállatokra vadásszon, vagy szántson. Kialakult az alku hallgatólagos intézménye: a férfi eltartja a nőjét és a közös gyerekeiket, cserébe a nő nem fekszik le más férfival. És ezzel amúgy az égvilágon semmi baj nincs, amíg olyan felek lépnek házasságra, akiket a szeretet és a kooperáció mozgat.
Csakhogy az embereket alapvetően nem a szeretet mozgatja, hanem a félelem. Az éhenhalástól, és egyéb szörnyebb módokon való elpusztulástól való félelem. És ez nem lehet másképp, hisz az emberiség, valamint a férfiak és nők kollektív fájdalomtestébe az őskori viszontagságos lét élményei épültek be.
Ha valaki szembefordult a törzs többi tagjával, kikerülhetett a közösségből, és ezzel megpecsétlődött a sorsa: megették a vadállatok. A férfiakba is beleivódott a meghunyászkodás, a nőkbe pedig még inkább, mert az ókorban amikor már vadállatmentes településeken laktak és földet műveltek, a nők továbbra is kiszolgáltatott helyzetben maradtak. Az emberek kitalálták, hogy büntetni kell a hűtlenséget, különösen a nőkét, hisz ha külső viszonyból kerülnek még plusz éhes szájak a családba, az veszélyeztetheti a meglévő család megélhetését. Gondoljunk bele: ha nincsenek családok, megbízható vérvonalak, néhány generáció alatt olyan mennyiségű génhibás ember született volna, hogy idővel szintén kihalt volna az emberiség - vagy legalábbis érdemi civilizáció nem jött volna létre.
(...)
Úgy tűnik, az elmúlt párezer év során a férfi ideál nem sokat változott. Az izmos, jó kardforgató ember a kívánatos. Ugyanakkor a nőideál szélsőségesen hullámzóan változik. A Willendorf mellet talált őskori szobor még a túlélésre szakosodott anya típusa, aztán nézzük meg a klasszikus görög női szobrokat. A németalföldi reneszánsz képeken már elég sovány nőket látunk, majd a barokkban ismét jönnek a húsos, formás, de 15-40 kiló fölösleggel rendelkező nők. Manapság van némi választék: az anorexiás tini ideálja, a kigyúrt fitneszlédi, és a kettő közti modellalkat. De semmiképp az átlaganya típusa.
Miért van ez? Mert a nők szexuális tárgyként vannak kezelve. Nem is lehet ez másképp, hisz az emberiség legfőbb mozgatója és elrontója a tesztoszteron. (Dr David R. Hawkins) Azt nem mondhatjuk, hogy a szaporodási ösztön rossz dolog, mert enélkül kihalt volna az emberi faj. De ha már a férfiakat (tényleges vagy legalább látszólagos) monogámiára kényszeríti a házasság igen hasznos intézménye, akkor hadd legyen már olyan nőjük, akikre büszkék, aki megfelel az adott kor szépségideáljának! Bizony, hisz a férfinak nemcsak tesztoszteronszintje, hanem legalább akkora egója is van - márpedig az egót a megszerzett javak, hatalom, külsőségek stb táplálják. Az emberiség nagy része mai napig nincs azon a szinten, hogy egy nőt a belső tulajdonságai miatt válasszanak előnytelen külseje ellenére egy életre társul. A férfiak szép nőt akarnak, akitől szép utódok születhetnek. És aki az egójukat építi a többi férfi előtt. Önbizalomhiányos férfiak beérik kevésbé mutatós nőkkel is, hisz nem akarják a visszautasítást, majd az elhagyást kockáztatni. De attól még meg fogják a szürkeegér-típusú feleségük mellett bámulni a csinos nőket, és vérmérséklet/erkölcs kérdése - vagy félrelépnek, vagy csak fejben.

És a férfiak el akarják érni mindenáron, hogy a nőjüknek ne legyen kedve elhagyni őket. S mivel szeretettel, nagylelkűséggel, s egyéb isteni tulajdonságokkal nem tudnak hatni, hát előveszik ami van: az agressziót. És működik. Mert a nőnek a kollektív tudatalattiból, női fájdalomtestből előjön egy emlékfoszlány. Eszébe jut, hogy választania kellett: vagy kikerül a férfi védelme alól és vadállatok/idegenek martalékává válik, vagy szó nélkül eltűr egy ütést az őt védelmező és birtokló férfitól. Sok nőben amikor a szakítás réme lebeg a feje fölött, tudat alatt lefut egy emlék árnyéka: földön fekve az erdőszélen vajúdni, majd farkasok vagy oroszlánok eszik meg újszülöttjével együtt - és bármit megtesz, bármit eltűr, csak a férfi (az az iszákos, tapló, bunkó, infantilis, drogos, verekedős, stb barom) el ne hagyja.
(...)
Nem, nem az a megoldás, hogy a nő legyen gazdaságilag önálló, és keressen legalább annyit, mint a férfi és váljon el. Mert a férfi személyének és státuszának birtoklása még mindig olyan vonzó dolog, ami fontosabb lehet a nő számára, mint saját és gyermekei épsége.

A megoldás az, hogy az embereknek kell változniuk. A férfiaknak és a nőknek is föl kell nőni a szeretetteljes, monogám, birtoklásmentes kapcsolat működtetéséhez, és az ebből eredő család felelős gondozásához. Pillanatnyilag minden probléma abból adódik, hogy az emberek döntő többségének fogalma sincs, mik a fő mozgatórugói, milyen gombokat szereltek rájuk a szüleik, és ezeket miként nyomogatják a többiek. Így nem ura sem érzelmeinek, sem indulatainak, sem agressziójának, sem félelmeinek. Arra már nem is térek ki, mekkora bátorság kéne egy-egy káros társadalmi kötöttség megszegéséhez.
(...)