TeleTök

Egy ismerősöm megosztott egy videót, amelynek bármi is volt a naiv üzenet-szándéka, nekem nem az jött le. A videóban paravánnal elválasztva leültetnek párosával egy szülőt és annak egy gyermekét, majd mindketten előre nézve látnak egy filmvetítést. A feladatuk, hogy utánozzák a filmen látott emberek grimaszait. A filmen a szokásos szándékos, túlzó grimaszokat látjuk, a hétköznapi mimikánál jóval erősebb kifejezéseket, illetve a szereplők a kezükkel is gyűrve módosítják az arcukat. A néző felnőttek és gyerekek szépen utánozzák a látottakat egy darabig.

Aztán ugrik a majom a vízbe: a filmen egy értelmi sérült kislányt látnak, aki egyik mutatóujját az egyik orrlukába teszi és ott is hagyja, miközben fókuszálatlan tekintettel, nagyra nyitott szájjal mosolyog. A gyerekek utánozzák, a felnőttek zavarba jönnek és nem utánozzák, csak elkomolyodva nézik. A videó üzenete: lásd a gyermekek szemével az értelmi sérülteket, ne vedd észre, hogy miben különböznek az egészségesektől.

Először az jutott eszembe, hogy ezek a gyerekek úgy lettek kiválogatva, hogy tudták róluk a film készítői, hogy fogalmuk sincs a nem-egészségesek világáról, nincs a környezetükben értelmi sérült, tehát nem fogják az ilyesmit fölismerni és lereagálni. Mert erre volt szükség a filmhez és az üzenethez: az ártatlan gyermekek lám, ugyanolyannak látják a súlyos értelmi sérültet is, mint bárki mást, és ez milyen szép, milyen emberséges, vegyünk példát róluk. A szokásos egyszerűsítő, sarkító, túlkontúrozó, túlszínező és csúsztató megfogalmazás.

Csakhogy ez az ártatlanság, ez a naivitás lesz az, amely majd nem vesz tudomást semmiféle "normálistól" való eltérésről. Ez a naivitás fog azonos mércét állítani mindenkinek, versenyhelyzeteket kreálva pedig szemrebbenés nélkül hagyja maga mögött és az árokparton azokat, akiket egyenlőtlen esélyekkel versenybe kényszerítettek a többségi "normálisok". Ez a naivitás tartja a többségben a normálisság érzetét, a "normálistól" eltérőkben és/vagy családtagjaikban a sértődöttséget és dacot, illetve a zurboló hajlamúakban a törvény adta lehetőségek – jogszerű, de erkölcstelen – kiaknázását. Ez a naivitás nem fogja tudni megkülönböztetni, hogy a többségi "normálistól" való eltérés adott esetben vajon milyen mértékű, és előnyt vagy hátrányt jelent-e a gazdájának, avagy több-e a hátránya, mint az előnye. Végső soron pedig ez a naivitás fogja megszabni azt is, mi számít normálisnak, mi nem, és hogyan kell bánni az eltérőekkel.

Képzeljük el, amint a naivitásban nevelkedett gyermek vagy felnőtt ember először szembesül azzal, hogy valaki a szokásostól eltérő testi, értelmi károsodással bír, netán mélyszegény, adhd-s, diszlexiás, albínó, fejszámolózseni, különleges intuíciós képessége van, pláne ha egy szembetűnő előnye és azzal együtt járó hátránya egyszerre. Aztán képzeljük el, hogy csoportosan találkozik a furcsa emberrel/gyerekkel. Kikapcsolhatatlan evolúciós mechanizmustól vezérelve fölmérik, hogy a csoportban mindenki egymásra hasonlít abban, amiben a furcsa személy nagyon különbözik tőlük. Végigfut az agyukban, hogy a furcsa személy vajon hatalmat gyakorolhat-e felettük, veszélyes-e, vagy kihasználható, kicsúfolható, lenézhető-e. Megnyugtatóbb, ha az utóbbi kategóriába sorolható, és néhány játszma-rituáléval egymás közt megerősítik, hogy ebben egyet értenek, egyet fognak a továbbiakban is, és ennek mentén, módszeresen fogják kezelni a furcsa személyt.

A hatalmi pozícióban lévő ravaszok azonban mindezen folyamatokon átlátnak, így nekik módjukban áll megkeverni a lapokat és átrendezni a terepet: kinevezhetnek bármilyen szokásostól eltérő tulajdonságokkal bíró személyeket segítendőkké, támogatandókká, jó értelemben különlegesekké, hogy a "normálisoknak" már-már kedvük támad ezek közé tartozni akarni. Szülők kezdik keresni a módját, hogy gyermekükről kiderüljön, a támogatandók egyik halmazába tartozik, és ezzel maguk is feljebb emelkedjenek a társadalmi ranglétrán, mint csodálatosan helytálló mártírok. Egészen elvetemültek maguk vágják le utódaik végtagjait, hogy kiültethessék őket az utcára koldulni. Öngyűlölő, tudatalatti bűntudatosok látványosan állnak be valamelyik kategóriába, hogy mindenki kénytelen legyen rájuk reagálni, lehetőleg szélsőségesen, majd ezeket a reagálókat elégedetten megbélyegezhessék illetve csatlósnak tarthassák. Fokozatosan kialakul az egyedi, különleges személyek társadalma, ahol új tendenciák kell meginduljanak: versengés, ki különlegesebb, ki deviánsabb, ki támogatandóbb. Már csak egy végtelen paletta egyik színpöttye vagy, de szerencsére a fősodorban mindig számíthatsz a naivak naivitására, a mikrokörnyezetek berendezkedésére, és kialakíthatod magadnak támogatóid, gyűlölőid, csodálóid, bántalmazóid körét, hiszen ennek ápolása az egód egyik legédesebb szórakozása.

Érdemes lett volna videót készíteni arról is, amint az ártatlan gyermekek kommunikálni, játszani próbálnak egy helyből föl nem ismert értelmi sérülttel, spektrumlakóval, és nem értik, az miért reagál furcsán, netán ijesztően, vagy egyáltalán nem reagál. Odamenne valamelyik naiv gyermek Nick Vujičićhoz, hogy jöjjön vele tollasozni, ha az lett volna a feladat, hogy hívd játszani a sorban megismert személyeket? Milyen idős korban és milyen célból érdemes megtanítani a gyermekünknek felismerni a másképp kezelendő embereket? És melyik kategóriákba tartozókat hogyan és miért kezeljünk másképp? Segítségre szorul-e aki nem tud járni, nem lát, nem kommunikál? Sértőnek érezheti-e egy vak, hogy át akarsz vele menni a túloldalra? Mit illő kérdezni, ha úgy látjuk, valaki nem tud egyedül megoldani olyasmit, amit pedig meg akar azonnal oldani? Tudunk-e róla, hogy a speciális iskolákban úgy tanítják a "normálistól" eltérőket, hogy minél önállóbbak legyenek, minél kevésbé szoruljanak másokra? Rájövünk-e magunktól, hogy egy-egy kiemelt, híres hátrányban lévő, másokra szoruló ember, aki példaképnek van a nagyközönség elé állítva, valójában talán már nem is élne azok – és azok pénze, kapcsolati hálója – nélkül, akik évtizedeken át a segítségére voltak? Ráeszmélünk-e, hogy bizonyos paramétereink miatt hátrányban vagyunk a többséghez képest? Hogy egy környezetünkben lévő személy hátrányban volt mindig, és sosem kapott támogatást, de mi most tehetnénk érte valamit? Hogy a társadalom nem hajlandó bizonyos típusú hátrányban vagy előnyben levéseket a helyükön kezelni, mert különben olyasmivel kéne szembe nézzen, amivel nem akar, mivel alantasságának kellemes bugyraiból följebb kéne hozzá kapaszkodnia?

A szeretet adok-kapok és "nincsenek-mások" attraktorában vagyunk mind egyenlőek; fölösleges és félrevezető minden más szirupos, érzelgős szempontokra rámutatni a különböző érzékenyítő videókban – bár a nézők kétpofára élvezik, hiszen azokat a húrokat pendítik meg bennük szándékosan az ilyen kisfilmek, amelyektől a néző meghatottnak és nagyszerűnek fogja érezni magát. Intellektuális empátia kialakítható, belenevelhető az emberekbe és gyermekekbe, de a valódi, cselekvő szeretet, mint alapvető hozzáállás az élethez se el nem várható, se kiszámíthatóan nem tanítható. Bátorságra van szükséged, ha nyilvánosan felvállalod, hogy helyesen viselkedsz, mert úgy tűnik, a nagy kavarodás és egyenetlenség miatt sokan fognak kinevetni vagy megvetni érte. Érdekes módon amint lezajlik egy kritikus szituációban a helyes cselekvés, már senki nem nevet, nem hurrog le, hanem megrendül és elismer. Persze, csak errefelé, rosszabb helyeken manapság is megölnek érte. De aki ezt a kis cikket olvasod, valószínűleg nem olyan rossz helyen élsz.