TeleTök

Minden Chopin-kutató szembe kell nézzen azzal az ijedtséggel, amely a Tytus Woyciechowskihoz írt fiatalkori levelek olvasásakor mellbe vágja: azok a magyarázatra szoruló különös mondatok csókokról és egyebekről. Legjobb esetben is értetlenkedés törhet a kutatóra, legrosszabb esetben pedig biztosra veszi, hogy Chopin szerelmes volt Tytusba, aki a szeretője volt. Feldúltan megoldást kell keresnie egy ilyen megrázó felismerésre, mivel az túllépett a gyanú kategóriáján. Azonnal elő kell húzni ebből az időszakból egy hölgyet, akibe a drága Fryderyk szerelmes kellett legyen, és ennek a szerelemnek a bizonyítékait úgy kell a kirakatba pakolni, hogy a rajongóknak eszükbe se jusson a hátrébb sorakozó tényeket vizslatni. A rajongók egyébként megbízhatóan felületesek, és a pletykaszerű, leegyszerűsített, de hatásos információkat ragadják meg, majd tájékozottságukat villogtatva ezeket kajdácsolják az unalomig. A különféle kulturtörténeti, életrajzi ismertetők, összeállítások, megemlékezések is ezeket a közönségigényeket szolgálják ki, és rutinosan mantrázzák a nemzeti ikonról alkotott koncepciózus képbe illő állításokat.

Konstancja Gładkowska lett kinevezve Chopin első szerelmének, az f-moll zongoraverseny ihletőjének, mivel Chopin leveleiből és naplójából egyértelműen kirajzolódik, hogy valamiféle félbehagyott vagy el sem kezdett, és kérdőjelektől hemzsegő kapcsolat biztosan volt köztük. Ezeket a leveleket Chopin egykori líceumi osztálytársának, az orvos Jan Edward Alexander Matuszyńskinak írta Bécsből 1830-31 telén; a naplóbejegyzések pedig Chopin úgynevezett Stuttgarti naplójában találhatóak. Nyomot jelent még Izabela, Chopin húga egyik 1833. december 7-i leveléből vett homályos utalás, valamint egy mondat az 1831 december közepén Párizsból Tytusnak írt levélben. Gładkowska leszármazottai is lényegi információkkal szolgáltak.

Első körben tisztázni kéne, milyen kapcsolat volt Chopin és Tytus közt. Tytus a varsói líceumban tanult és annak kollégiumában lakott, melyet Chopin szülei vezettek. Chopin a líceum első évei helyett magántanuló volt, majd 4. osztályba vették föl. Amíg a konzervatóriumba járt, addig Tytus közgazdaságot és jogot tanult az egyetemen, majd poturzyni birtokára költözött, ahol 1847-ben megvalósította az egyik első, korszerű cukorgyárat. Kamaszkoruk éveiben kölcsönösen fennmaradtak egymás rostáján, mint exkluzív barátok. Tytus egészséges kinézetű, de kissé gátlásos fiú volt, Fryderyk beteges kinézetű, de társaságban jól mozgó. Ami a "csajozást" illeti, problémáik tehát komplementerek voltak. Rendkívül kevés levél maradt fönn levelezésükből, az is Chopintől: húsz az 1828-1831 közti évekből, és kettő életének utolsó hónapjaiból. Tytus által írt levél nem áll rendelkezésünkre. (Megjegyzendő, hogy milyen módon kezeli a kutatás az egyes levelek létét és tartalmát: rendszeresen idéznek kiragadott részeket olyan levelekből, melyek manapság már nincsenek meg vagy soha nem is léteztek; míg fenntartással kezelnek olyanokat, amelyek szövege teljes egészében rögzítve van, de az eredeti kézirat jelenleg nem található. Ilyen például az a levél, amelyben Chopin Angliából írta meg Solange Sandnak, hogy a Gyászinduló tétel játszásakor olyan kísértetek szálldostak ki a zongorából, amilyeneket a valldemossai kolostorban is látott.)

A kamasz Chopin egy idő után jobbnak látta a családja elől eltitkolni szinte teljes házon kívüli és lelki életét, mivel meg akarta kímélni magát attól, hogy rosszul reagáljanak rá, feszültség keletkezzen, és emiatt ne legyen meg számára a komponáláshoz szükséges zavartalan atmoszféra. Minden titkának tudója Tytus lett, aki megértően végighallgatta, illetve saját problémáit Fryderykkel osztotta meg. Tökéletesen megbízhattak egymásban, és csak egymásban. Voltak még jó barátok a körükben, de ők kevésbé lettek bevonva a legkényesebb témákba. Chopin húszéves korára már javában küzdött baljós előérzetekkel, drasztikus kedélyállapot-változásokkal, emlékezetkiesésekkel, hallucinációkkal és azzal az érzelmi hullámvasutazással, amely miatt annyira határozatlannak, bizonytalannak és döntésképtelennek tartotta magát. Feltételezhetjük, hogy a Tytusnak tett napi beszámolói nagy megkönnyebbülést jelentettek számára, hiszen amint megszűnt személyes kapcsolatuk, és csak levélben érintkezhettek, Chopin úgy érezte, nincs kihez szólnia. Rá kellett szoknia, hogy a zongorának mondja el, amit amúgy Tytus hallgatott volna végig. Elképzelhetjük, milyen óriási jelentősége lehetett egy ilyen barátnak, és csöppet sem kéne csodálkoznunk azon, hogy egy nemes lelkű de labilis és problémás ember olyan hálás egy ilyen megbízható és jóakaratú támasz meglétéért, hogy rendszeresen minden módon, meghatottan ki is fejezi az iránta érzett háláját és örömét: egyesek szerint ez csakis a szerelem és szexuális vonzalom kifejezése lehet. Ne botránkozzunk meg ezen, hisz akinek férfi létére nem volt még igazán mély és bizalmas baráti kapcsolata más férfival, miközben mindketten erős intellektuális képességekkel rendelkeznek, vagy még nem volt ilyen nyomorult helyzetben, nem tudhatja, mit érez egy űrben lebegő amikor kapaszkodót talál, és azt nem kell elengednie. A tizenéves Chopin ahogy forráskutat vélt felfedezni Tytus személyében, úgy látta maga körül elsivatagosodni a tájat, és nem mert új oázisokat keresni. Nem tudhatjuk, mit jelentett számukra a párizsi években a levelezésük, mi és milyen irányba változott köztük az évek alatt, mit módosított, hogy 1838-tól mindketten párkapcsolatban éltek, de gyaníthatjuk, hogy Chopin közérzete kedvezőbb irányokba kanyarodott Tytus leveleitől. Nyilvánvaló, hogy Tytus úgy reagált Chopin monológjaira, hogy azzal megerősítette, megnyugtatta, felvidította, különben Chopin nem lett volna személyesen ráfüggve; ugyanakkor osztozhatott vele a félelmeiben, reménytelenségeiben is, de olyan módon, hogy az illeszkedett a jellegzetes chopini sírva-remélős, félve-örülős atmoszférához.

1829 október elején kelt az a levél, amelyben először találunk említést az ideálról, akinek nincs neve, pedig Chopin úgy írja leveleit Tytusnak, hogy egészen biztos benne, nem kerülnek illetéktelen kezekbe. Azt írja, hogy fél éve anélkül, hogy beszélne vele, hűségesen szolgálja ezt az ideált, róla álmodozik, és rá gondolva írta az f-moll zongoraverseny lassú tételét, meg a levéllel küldött, aznap reggel komponált keringőt. Érdemes lenne pontosítani, mit is érthetett ez alatt: például azt, hogy elképzeli, amint az ideál a zongora mellett énekel, majd valami interakcióba lép a zeneszerzővel, és szavak nélkül, zeneként megfogalmazott érzelmek kezdenek kavarogni az énekelt dallammal összefonódva. Chopin úgy könyvelte el, hogy a vonós hangszereken játszó Tytus tanította meg neki, miként kell szívből játszani, és ezért hálás is volt neki. Ennek is óriási jelentősége van: végre meg tudta jeleníteni saját pillanatnyi belső világát az interpretációban, majd innen már csak egy macskaugrás, hogy azokban az improvizációkban is elkezdje az aktuális önmagát adni, amikből kompozíciók születnek. 1829 nyarára fölépült a konstelláció: egy érzelmeit lejátszani tudó zongorista, egy ideálkép, akire az érzelmei irányulnak, és ezek robbanó elegyet alkotva beindítják azt az érzelmes chopini zenét, melyet két évszázad óta hallgat és imád a civilizált emberiség. Chopin tudta, hogy külföldre kell mennie a karrierje érdekében, ideálját magával víve az elméjében és a szívében; és ha majd ott meglátogatja Tytus, ott is mesélni fog neki róla. (A végleges távozás előtti hetekben még azt gondolta, hogy az együtt töltött hosszabb idő elinflálná az egymás iránti örömöt, és sokkal értékesebb dolog a barátjára a távolból várni, mint tartósan vele lenni.) A húszéves fiú egyedül cipeli az ideál miatt keletkező érzelmeit, és egyetlen barát vállára tudja áttenni őket, amikor ábrándjairól mesél neki. Két ember: az egyikük hatalmas titka és a másikuk halálbiztos titoktartása. Ízlelgessük ennek a helyzetnek a súlyosságát és fenségességét, máris érteni fogjuk, hogy ez nagyobb dolog, mint sokak mindennél nagyobb állítólagos szerelme. Semmi különös nincs abban, ha valaki ezt nem érti, ahogy azt is el kell fogadnunk, ha valaki nem fogja föl, s nem tudja mire vélni és értelmezni az önzetlenséget vagy az érdek nélküli szolgálatot. A másik levél, amelyben az ideálról közvetlenül szó van, 1830 szeptember közepén íródott. Chopin arról számol be barátjának ebben, hogy egy késő estig elhúzódó balettpróbán azért nem aludt el, mert volt ott egy csinos lány, aki nagyon hasonlított az ideáljára. Jelen cikk nem kíván reflektálni arra az ostobaságra, hogy az ideál szó lengyelül hímnemű, ezért Chopin ehhez igazítja a vonatkozó névmásokat, és más nyelvekre mégis nőnemben fordították az idézeteket. Csak annyit mondunk: franciául meg a személy szó nőnemű, és eszerint kell a névmásokat, mellékneveket egyeztetni akkor is, ha történetesen férfiról van szó. Minden más fennmaradt levélben a saját kavargó érzelmeiről ír, amik vegyesen jelentenek boldogságot és szenvedést. Nem derülhet ki, mi zajlik benne, úgyhogy alibi udvarlásokat ereszt meg különböző ismerős lányok felé, otthon pedig azt hazudja, hogy Moriolkába szerelmes reménytelenül, és megírja Tytusnak, hogy ezt elhiszik és nevetnek rajta. (Jól gondolja a kedves olvasó: bőven keletkezett irodalma a Chopin és Moriolka közti szerelmi kapcsolatnak is. Senkit nem zavar, hogy a lány 8 vagy 9 évvel volt idősebb a kamaszodó zeneszerzőnél.) 1830 őszén elterjedt a pletyka, hogy Chopin azért nem indult még el külföldre, mert szerelmes. Tytusnak azt írja, el ne higgye ezt, és ha Varsóban akarna maradni évekig, akkor tovább kéne titkolnia nyomorúságos és szánalmas lelkesedését. Fölmerül a feltételezés, hogy Chopin még Tytusnak sem árulta el, ki az ideál, ezért nem említi a leveleiben név szerint. Ugyanakkor megemlíti azokat, akik felé látszólagos udvarlási gesztusokat ereszt meg. Nagyon lényeges, hogy Tytus előtt is titok volt-e az ideál konkrét személye vagy sem, mert a válasz drasztikusan módosítaná az egész ügy megfejtését. Valahogy az tűnik valószínűnek, hogy Tytus nem csak tudta ki az ideál, hanem ennél többet is tudhatott: az ideál nem egy bizonyos személy, főleg nem annak testi valójában, akit akár feleségül is lehetne venni; vagy ha valós és konkrét, akkor is egyértelmű, hogy a feleségülvehetetlenség okai örökké fenn fognak állni. E. T. A. Hoffmann fogalmaz meg egyik művében egy kísértetiesen hasonló helyzetet, melyet Chopin és Tytus ismerhettek: Kreisler a zenész idealizáló módon szereti Júliát, az énekesnőt, akinek a hangja ragadta magával; a művész tetszőlegesen ruházza föl ideális tulajdonságokkal múzsáját, az érzelmek az alkotást szolgálják, nem válnak rombolóvá, a művész önként téveszti meg önmagát az elérhetetlen ideál szolgálatával.

Jó volna tisztában lenni vele, hogyan működhetett Chopin elméje. A fantáziálás, az éber álmok, hallucinációk, alvásparalízisek, emlékezetkiesések anatómiája viszont felettébb ingoványos terület. A tudomány még nem tud válaszokat adni rá, miként vihetők át ezek egymásba, miért tűnik úgy, hogy gondolatainkat kontrolláljuk, míg álmainkat nem, egyesek hogyan tudnak megtanulni irányítottan álmodni, mások hogyan képesek távolba látni, milyen előzmények okozhatnak kemikáliák nélkül hallucinációkat; vagy hogy miként is működik a művészi ihletettség állapota. A levelek alapján az rajzolódik ki, hogy Chopin maga sem érti saját elméje működését, és vegyesen érik kellemes és kellemetlenebb meglepetések. Elgondolkodik, fantáziálni kezd, majd nem tudja ennek folyamatát mindig szándékosan megszakítani, hanem egy álomban találja magát, amelyben egy ideig részben fenntartja az irányítást, részben önálló életre kelnek az álom elemei, aztán az egész végződhet egy hirtelen föleszméléssel, vagy akár a reggeli fölébredéssel. Az ideálról való ábrándok mintha szándékos rágondolás nélkül is egyre inkább megjelentek volna belső képernyőjén: egy év után már azt írja, állandóan látja és hallja. A hivatalos legenda szerint Chopin 1829 tavaszán-nyarán a konzervatórium végzőseinek hangversenyén látta-hallotta először Konstancja Gładkowskát, s egyúttal rögtön bele is szeretett. Ez meglehetősen sántít: három éve jártak egy intézménybe, vagy még régebb óta ismerhették egymást, és ha Chopin azt írja Tytusnak 1829 október elején, hogy fél éve van meg az ideálja, akivel nem is beszél, akkor mennyi a valószínűsége, hogy egy osztálytársáról van szó, akit kamaraórákon kísért, és a törzshelyeiken is összefutottak? De az már viszont igen valószínű, hogy az ideál zenél vagy énekel, hiszen 1830 őszén már azt írja, hogy állandóan hallja belül. Ha nagyon goromba viccelődéshez lenne kedvem, azt is mondhatnám, hogy az ideál ennyi erővel Paganini is lehetett volna, hiszen 1829 nyarán koncertezett Varsóban, és életre szóló, intenzív, inspiráló benyomást tett Chopinre.

Egy mellékesnek látszó, de ismétlődő mozzanat, amelyen el kell gondolkodnunk: több levélben is említi Chopin a két ének szakos lányt: Konstancja Gładkowskát és Anna Wołkowot. Mindig objektíven, elfogulatlanul, tudósításszerűen vagy elemzően ír mindkettejükről: milyen ruhákat viseltek, mit énekeltek, hogy szólt a hangjuk, hogyan reagált rájuk a közönség. Nem mutat egyikükkel szemben sem elfogultságot, egyiküket sem helyezi a másik elé, miközben megjegyzi, eldőltnek látszik, hogy Wołkovot fogja jobban szeretni a közönség. Chopin varsói búcsúkoncertjén 1830. október 11-én mindketten felléptek, az instrumentális művek közt egy-egy áriával. Gładkowska koloratúr mezzó volt, de még így is transzpolnáltak neki, mert kétvonalas f-g körül kezdődtek a bajok. A korabeli kritikák szerint szép hangszíne volt, dekoratív megjelenése, jól ábrázolt érzelmeket, de karrierje másfél szezonig tartott csak, utána férjhez ment a 27 éves özvegy Jozef Grabowskihoz, vidékre költöztek és öt gyermekük született. Anna Wołkow stabil magasságú koloratúrszoprán volt nagyon szép arccal, kiemelkedő színészi képességekkel, és kezdőként is meglepően rutinos mozgással. 1837-ben ment férjhez, addig énekelt nagy sikerrel. Amikor egy akkori operasztár – a lányoknál egyébként csak néhány évvel idősebb – Henriette Sontag hosszabb ideig Varsóban tartózkodott, 1830-ban több koncertet adva, és meghallgatta a lányokat, Chopin kísérte őket a konzultáción. Ez után írta meg Tytusnak, hogy Sontag szerint a lányok a nem éppen legjobb technikájuk miatt két szezon alatt tönkre fogják kiabálni a hangjukat, ami ellen annyit tehetnek, hogy amíg a városban van, eljárnak hozzá tanulni. (Szörnyűség, hogy 1845-ben Gładkowska egyik napról a másikra megvakult, Wołkow pedig meghalt.) Aki már találkozott azzal a jelenséggel, hogy valaki két, szinte mindig együtt látott személyből összegyúrt, tökéletes harmadikba szerelmes, az joggal gondolhatja, hogy esetünkben is erről lehetett szó, azaz Chopin azért ír mindig mindkét lányról, mert ők együttesen adják az ideált, akinek így értelemszerűen nincs külön neve. Ha pedig egyetlen és fizikailag is létező személy az ideál, akkor nagy kérdés, vajon miért nem név szerint emlegette Tytusnak; vagy miért volt a néven nevezett, konkrét énekesnőtől módszeresen külön kezelve a belőle gyártott belső ideál. Az Op 70-es No 3-as keringőben is mintha egy férfi táncolna két nővel...

Feltétlenül ki kell emelni, hogyan jöhettek létre azok a bizonyos szaftosnak is vehető mondatok a Tytushoz írt levelekben. A különböző személyekhez írt további levelekben is láthatjuk annak nyomát, hogy Chopin napokig ír egy levelet, s utólag vagy nem olvassa át, mert egyik pillanatról a másikra abba kellett hagynia az írást; vagy később átolvassa, elképed, és helyesbít. Amikor francia anyanyelvűeknek írt, akkor a lehető legrövidebben fogalmazott és helyesírási szótárat használt; van egy levele, melyben George Sandtól elnézést kér a hibákért, de lusta volt előszedni a szótárat. A lengyel anyanyelvűeknek írt, hosszabb leveleit pedig rendszeresen nem olvasta át, ezért is figyelhető meg szövegeiben a jellegzetes csapongás, hirtelen témaváltás, és egy-egy számára érdekes dolog részletekbe menő, szószaporító kibontása. Vegyük figyelembe, hogy egy zeneszerzőről van szó, aki fél lábbal élt a földön, a másik lába vagy inkább a feje az ihlet mezőibe merült szinte állandóan. Aki bármikor tud improvizálni, rendszeresen hallucinál, elveszti az időérzékét, nem tudja a nem határidős – udvariassági – társadalmi kötelezettségeit időzíteni és beütemezni, az nem olyan tudatállapotokban éli az életét, mint a napirendkövető átlagember. Megörökítette azokat a perceket is, amikor levélírás közben azon kapta magát, hogy képtelen a szövegre figyelni, mivel Liszt Ferenc tőle néhány méterre épp az egyik darabját játssza, és sokkal jobban, mint ő. Érdekes módon annak ellenére, hogy az életrajzírók többen arra az elhatározásra jutottak, hogy ex cathedra kijelentik, Chopin a Gładkowska iránti érzelmeit átvitte, tovább projektálta Tytusra, és ezért emleget neki csókokat, szeretést, ellenállhatatlan vonzást és hasonlókat, nem vezetik le ennek az átvitelnek a mikéntjét és miértjét. Az átlagember elmeműködésén túlmutató, ihletbe kerülés lehet a magyarázat. Van, aki képes zenét hallani belül, de nem tudja runtime lezongorázni. Van, aki médiumi transzhoz hasonló állapotban rímes verseket mond, de egy szóra sem emlékszik, miután visszatért az éber állapotba. Chopin az a fajta volt, aki képes zenét hallani belül, és egyidejűleg le is játszani a zongorán. (Nem véletlenül élt harmincas éveiben olyan emberrel, aki szöveget hallott belül, és rögtön le is tudta írni; aki Chopin zeneszerzői tipródásaikor azt javasolta, hogy az első intuícióját vegye komolyan, ne a javítgatásokat, és akire Chopin hallgatott is; aki hangoztatta, hogy az ilyen módon létrehozott alkotást nem tulajdoníthatja az alkotó tévesen a saját intellektusának. Közös barátjuk pedig az az Adam Mickiewicz, aki legendás, bő negyedórás, nyilvános médiumi verselést produkált 1840 karácsonyán Párizsban, névnapi összejövetelén.) Ahogy az álmokban egy személyt az álmodó számára meghökkentő módon és látszólag indokolatlanul egy másik jelképezhet, úgy eshetett meg Chopinnel, hogy fantáziája levélírás közben egy félálomba folyt át, amelynek során annyira még éber volt, hogy az asztalánál üljön és írjon, de annyira már nem, hogy teljes körűen kontrollálja, mit gondol, és mit akar leírni. Ha a csókokat és a szeretetét az ideálnak is szánta, legközelebbi barátjának – az egyetlen embernek, akinek egyáltalán beszélni mert az ideálról – levelet írva nem áttolta rá, hanem mivel épp neki írt, elkalandozó gondolataiból kisarjadó álomgondolatai is ugyanarra a levélpapírra szaladtak ki a tollából. Ha Chopin és Tytus szeretők lettek volna, sokkal nyilvánvalóbb, egyértelműbb ráutaló mondatok lennének a leveleiben, az ismerős hölgyekről sem beszélne akkora tisztelettel, és a kettejük közti nyelvezet is kevésbé távolságtartóan tiszteletteljes lenne. Gyanítható, hogy Tytus nemhogy nem lepődött meg Fryderyk fura kiszólásain, de helyükön tudta kezelni az érzelmi elragadtatásnak látszó váratlan szövegrészeket is; sőt, némelyik túlzóan gyengéd mondatot akár önmaga parodizálása végett is leírhatta Chopin, és ez kettejük közt állandó poénkodás tárgya lehetett. Még az is lehetséges, hogy valakinek feltűnt, Fryderyk és Tytus mennyi időt töltenek együtt suskusolva, miközben nőügyek nem alakulnak körülöttük, és elhangozhatott egy megjegyzés, ami miatt aztán megindult köztük ez a fajta évődés. A még 1827-ben komponált, 1830-ban megjelentetett, és Robert Schumann által zseniálisnak ítélt Op. 2-es Là ci darem la mano variációkat Chopin Tytusnak dedikálta, talán utalásképpen, mintha kellemes donjuankodást kívánna neki. Annak ismeretében, hogy Gładkowska állandó szembetegséggel küzdött, akár ő is lehetett az, aki 'nem szereti ha megcsókolják', és aki 'ne csókoljon meg, amíg a levélíró nem mosakodott'; vagy ha a két énekeslány együtt képezte az ideált, abban az esetben is indokolt, hogy nem akartak senkitől semmilyen fertőzést elkapni a hangjuk védelme miatt, és kerülték a társasági puszilkodásokat – ha netán ő(k), vagy inkább a nyilvánosan érzékelhető rész(ük) volt az ideál, akkor pont ezekből a levélbeli elkalandozó kiszólásokból derül ki, hogy az ideál iránt táplált érzelemhalmaz tulajdonképpen tiszteletteljes és szexmentes volt, tehát valóban nem véletlenül nem sorolódott Chopin szerint a birtokolni akaró vágyakozás vagy a szerelem kategóriájába, hanem inkább valamiféle bálványtisztelethez hasonló lehetett.

1830 őszén a külföldi híreket figyelve, egyik napról a másikra dőlt el, hogy Fryderyk mikor és kinek társaságában vág neki a bécsi útnak. Végül mégis Tytus utazott vele. Az indulás előtt egy héttel Konstancja két négysoros verset írt be Fryderyk emlékkönyvébe – a kézi számozás szerinti 9. és 12. oldalra. Milyen meggondolásból ír valaki két hasonló verset egy emlékkönyvbe, kettőt lapozva? Csak nem más helyett írta be az egyiket? Vagy mindkettőt mások költötték, netán egymástól függetlenül, és bemásoltatták az énekesnővel? Ha így történt, ezeknek a személyeknek állhatott érdekében, hogy Chopin és Konstancja az utolsó héten kerüljenek közelebb egymáshoz. (Ezt az emlékkönyvet Chopin halála után nővére, Ludwika valamiért Teofil Kwiatkowskinál hagyta, aki egy darabig őrizte, a lapokat beszámozta, majd Marcelina Czartoryskának adta. Az ő halála után évtizedekig eltűntként volt kezelve az emlékkönyv, majd rokonaitól került elő a XX. század első felében, akik tárgyalásokat folytattak a Breitkopf kiadóval a megjelentetéséről. Ekkoriban lett laponként lefényképezve, és ez alapján rekonstruálták úgy, hogy most a múzeum oldalán végiglapozható, mivel az eredeti példány a II. világháborúban a könyvtárral együtt megsemmisült. A Chopin naplója című angol, francia (stb?) nyelvű kiadvány tartalma vitatott: valóban vannak benne valótlanságnak látszó, furcsa dolgok, amik miatt sokan azt gondolják, ismeretlen személy irodalmi kitalációja az egész. De mivel most a rekonstruált napló lapjaként szerepel az "On vous adore – et moi aussi" feliratokat tartalmazó, Chopin által a hosszabbik Gładkowska-vershez külön belehelyezett papírlap is, így kérdéses, hogy a rekonstrukcióból ki vannak-e hagyva szándékosan oldalak.) Konstancja halála után a leszármazottai azt állították, ekkoriban kapott Chopintől egy köves gyűrűt, melyet az öltözőasztalán tartott, és előszeretettel mutogatott idős korában is, vakon; ő pedig egy ezüst, kő nélküli, fonatos mintájú gyűrűt adott Chopinnek. Egyik gyűrű sincs meg, de kincsvadászok evidenciában tartják őket. Halála előtt pedig állítólag mindent elégetett, amit Chopintől kapott – miközben szívesen idézte föl a zeneszerzőről őrzött emlékeit. Sokan azt hiszik, itt feltétlenül hosszú szerelmeslevelekről lehet szó, és fölvetik a titkos eljegyzés lehetőségét – mintha lett volna annak bármi következménye, amikor hat év múlva már egy másik lány jegyződik el állítólag szintén titokban (aztán Chopin ki tudja miért, még annak is adott egy zafírköves gyűrűt, akivel végül leélte az életét). Nagyon nem világos, és nem kikövetkeztethető, mi történhetett Chopin és Gładkowska közt a búcsúkoncert és az indulás közti három hétben. Ha Konstancja az ideál, és ez titokban volt tartva, miért pont most avatná be Chopin pont őt, mit érzett iránta az elmúlt másfél évben, amikor már "úgyis mindegy"? Vagy ezzel vetett biztonsági horgonyt abba a partba, melytől épp elszakadni készült? Esetleg egy többet sejtető, fajsúlyos elismerést hagyott rá emlékül? Vagy Konstancja hirtelen rádöbbent, hogy esetleg soha többé nem látja Chopint, és olyan elragadtatott módon búcsúzott tőle, hogy abba már többet is bele lehetett látni? A felfokozott helyzetben kölcsönösen félrevezették volna magukat és egymást a viselkedésükkel és a másikuk viselkedésére adott reakciójukkal? Lehet, hogy nem Gładkowska volt az ideál, de ő viselkedett az utolsó napokban úgy, hogy személye hirtelen átértékelődött, és egy halva született partnerkapcsolat házasság lehetősége merült fel? Mi van, ha nem négyszemközt történt a félreértést generáló helyzet, hanem Chopin családja jelenlétében, és a nővérek láttak bele többet Konstancja viselkedésébe? Elvégre mintha nekik lett volna szívügyük, hogy Fryderyk kapjon az alkalmakon, ha úgy tűnik, tetszik egy lánynak; aztán a szituáció elhalása után hibáztassanak bárkit, fivérüket pedig sajnálhassák. Az utódok szerint Gładkowska csak öregasszonyként tudta meg, hogy Chopin "mennyire szerette" – talán a halála előtt három évvel megjelent Antoni Wodziński: Chopin három románca című könyve volt az, amelyből sokat felolvastak neki, és ebből "derült ki" számára – holott az is bőven tartalmaz olyan belemagyarázásokat és irodalmi túlzásokat, amelyek mellett végül a húsba vágóan pontos meglátásai és tényfeltárásai sajnos fantáziaterméknek tűnhetnek. Mivel ez a könyv tartalmában  és felépítésében úgy néz ki, mintha a Maria Wodzińskával való kapcsolatot lett volna hivatott a köztudatban elmélyíteni az öregedő, megözvegyült Maria megrendelésére és nyomására; még az sem kizárt, hogy a Gładkovska iránti szerelmet ő találta ki, amikor magyarázatot keresett arra, miért "távolodott el tőle" a zeneszerző 20 éves kora körül. A kutatható források pedig nem látszottak elég nyilvánvalóan ellentmondani ennek a feltételezésnek.

Mivel Chopin egész életében két részre osztva kezelt mindent, ami vele kapcsolatos, ilyen erős egyéniség esetén elég valószínű, hogy már tizenéves korára kiforrt ez a gyakorlata. A külvilág számára működtetett zenész figura a hivatását, sőt küldetését jelentette, és ennek minden eleme fölött teljes ownershipet gyakorolt, így garantálhatta folyamatosan a csúcsminőséget a megírt zenében, az előadásban, a külső megjelenésében és a társasági viselkedésében. Belső személyisége saját maga számára egyrészt teher volt a furcsaságai miatt, másrészt az alkotási folyamathoz pont alkalmas. Minden, ami ebben a szférában zajlik, nem a nyilvánosságnak szól, tehát nem tartozik senkire, csak döntésképtelenség esetén 1-2 kivételes személyre, akikhez bizalommal fordulhat segítségért, tanácsért, támogatásért. Ezek alapján az a logikusan következő, hogy ha nemhogy házasságot nem tervezett az ideállal, de még csak ki sem tudódhatott, hogy múzsaként használja, akkor annak megnyilvánulása nem a személyes, belső világgal kapcsolódott, hanem a külsővel: az ideálból annyit érzékelt, vagy annyit akart érzékelni, amennyit saját magából is mutatott kifelé. Ha ez így volt, akkor lehetett az ideál egy valós személy külseje és hangja, de semmi személyes és konkrét, ami akár kiábrándító is lehetne a közelségből adódóan. Ilyen módon Gładkowska (és Wolkow) külseje, hangja, előadásmódja lehetett az ideál, miközben személyisége már nem része annak – ne feledjük, hogy korabeli beszámolók szerint az énekesnő szívesen járt olyan közösségi helyszínekre, ahol orosz katonatisztek társaságát élvezte, akiket Chopin csak épaulette-eknek hívott. Az egyik 1830 végi, bécsi levélben pont ezekre a figurákra féltékeny, és azon otellóskodik, hogy Konstancja ezek miatt fogja őt elfelejteni. Mintha egy kamasz szobája falára ragasztott sztár-poszter néhány hétre életre kelt volna, majd ismét plakátképpé válik. Egyesek azt fogalmazzák meg, hogy Chopin úgy rajongott Gładkowskáért, mint énekesnőért, és ez nem jelentett ennél többet; hogy miért vált ideállá, ha valóban ő volt az, arra talán akkor kapnánk választ, ha hallhatnánk a hangját, egyedi hangszínét és sajátos előadói megnyilvánulásait. Lehet, hogy a nem egészen jó technika és a hangterjedelembeli hiányosságok ellenére valami rendkívül megragadó pluszokat tartalmazott, amik szíven ütötték Chopint: lehetett ez önmagában az érzelemkifejező képesség is, hiszen Chopin egész életműve maga a tömény érzelemkifejezés! Sőt, az addigi klasszikus formáktól való elrugaszkodása, a bevett formai keretek meghaladása is nála mindig együtt jár az egyéni érzelmek és lelkiállapotok kifejeződésével – Chopin így alanyi lírát művel a zongora poétájaként.

A családjának írt vidám levelekből nem derül ki, hogy a Varsótól Bécsig tartó kényelmes út során mi foglalkoztatta Chopint a mindennapos koncerteken, operaelőadásokon, ebéd- és vacsorameghívásokon kívül. De november 24-én Bécsből Matuszyńskinak írt levelében megemlíti, hogy itt olyan érdemi kapcsolatokat lehet létesíteni, hogy talán még szerelmes is lesz. Tehát úgy gondolja, soha nem volt még szerelmes. Nem világos, mit értett szerelmesség alatt, de gyanítható, hogy az egyetlen személyre irányuló szexuális vágyat tarthatta a szerelem döntő alkatrészének, amire vagy a belénevelt szemérmesség és elfojtás, vagy a megfelelő alany meglétének hiánya miatt addig még tényleg nem került sor. Aztán 29-én Varsóban kitört a novemberi felkelés, Matuszyński a fiúk után rohant Chopin apjának üzenetével: Fryderyknek Bécsben kell maradnia, majd értelemszerűen tovább menni nyugatra a karrierje érdekében; Tytus pedig visszamegy Matuszyńskival hogy részt vegyen a fegyveres harcokban. Innét kezdve Chopin Matuszyńskinak írja a Konstancjával kapcsolatos leveleit. Hogy ne kerüljenek üzenetei illetéktelen kezekbe, és a lánynak ne legyen emiatt a jóhírét érintő vesztesége, a neki szóló kis leveleket Matuszyńskira bízza, hogy adja át, vagy inkább megírja, milyen üzenetet adjon át szóban. Ha Tytus lett egyedül beavatva az ideállal való "kapcsolat" részleteibe, miért nem ő játssza a postást? Mert Gładkowska nem az ideál, hanem egy új fejezet? Vagy mert Gładkowska kezdeményezte eleve a Matuszyńskin keresztüli üzengetést? Chopin családja tudott a Gładkowskával való árnyékkapcsolatról, vagy akár az orruk előtt születhetett a két emlékkönyvi bejegyzés, mert 1833. december 7-én kelt levelében Izabela homályos utalást tesz arra, hogy öccse befürdött Konstancjával, akinek csak a színpadon vannak érzelmei. Chopin is hamar arra az álláspontra jutott naplójában, hogy a lány csak színlelt, sosem szerette – ebből arra következtethetünk, hogy Konstancja tényleg nem írt Chopinnek olyan levelet, amelyben félreérthetetlenül közölte volna, hogy szereti, és tervei vannak vele. És ez összhangban van Konstancja utódainak azon állításával, miszerint szándékosan beszélte le magát Chopin hitegetéséről, hogy ne akadályozza nemzetközi karrierjének építésében. Egy csodagyerek minden lánynak tetszik bizonyos fokig, még ha feleségül menni hozzá és a betegségeit és bogarait elviselni nem is akarnák. A búcsú időszakában esetleg maga sem tudta, milyen intenzitásúak az érzelmei, majd miután kiderült, hogy Chopin beláthatatlan időre Bécsben ragadt, letett róla, hogy feleségül menjen hozzá, és nem érdemes levelezéssel tovább hitegetni magukat. Chopin még azt üzente Matuszyńskin keresztül, hogy ha külföldön halna meg, tegyék a hamvait Konstancja lábai elé – aztán erre nem jött válasz, és már meg is bánta, hogy ilyen elrugaszkodott óhaj kifejezésére ragadtatta magát. Azt hitte, nevetségessé és komolyan vehetetlenné tette magát. Konstancja egyik menye – talán már a XIX-XX. század fordulóján – azt nyilatkozta, hogy amikor megkérdezte anyósát, nem bánja-e, hogy nem lett Chopin felesége, az azt válaszolta, hogy nem bánja, hiszen Grabowski jó férj volt, Chopin pedig nem lett volna jó férj, mivel egy holdkóros, idegbeteg, megbízhatatlan, fura srác volt, és mit kezdett volna vele, miután megvakult. Azt kell hinnünk, Gładkowska racionálisan mérlegelt, és amint látta, hogy hangja sem fog sokáig tartani, egy alkalmas férj után nézett, és elengedte azt az opciót, hogy egy világhírű zeneszerző méltó operaénekes felesége akarjon lenni. Tulajdonképpen nem is érthető, Chopin családtagjai miért akarták azt hinni, hogy Gładkowska a bolondját járatta Fryderykkel, és szívfájdalmat okozott neki, nem pedig megkímélte attól, hogy küldetése helyett férjnek kelljen lennie. (Ugyanez a helyzet lesz majd néhány év múlva, amikor Ludwika haragszik meg Maria Wodzińska szüleire, azt képzelve, hogy azok öccse számára a karrierjénél üdvösebb és előbbre valóbb házasságtól fosztották meg.) Ha Konstancja volt az ideál, hogyan érinthette Chopint, hogy néhány hét erejéig földerengett a házasság lehetősége, majd szertefoszlott? Az ideáljára mondta, hogy "csináljon amit akar", vagy egy félreérthető viselkedésű, átmenetileg fókuszba kerülő lányra?

1831 július második felében Chopin találkozik Norbert Kumelskival, aminek szülei örülnek, mert így fiuk már nem olyan szörnyen magányos. El is mennek együtt kirándulni Tirolban, és fölszednek két helybeli prostituáltat, akik azzal a szöveggel jönnek, hogy énekesnők és duettezni akarnak. Chopin az egyiktől fertőzést kapott, novemberben egy párizsi orvos szerint nem aggasztóak a tünetei... Hogy történhetett ilyesmi? Chopin ekkoriban gyűlölte az életét, úgy érzete, már nem szereti "őt" (mármint Gładkowskát vagy az ideált?), hogy akár meg is ölné magát, hogy a saját koncertje sem érdekli. Részeg volt, amikor ez történt? Kumelskinek úgy ír Párizsból, mint akinek mi sem természetesebb, mint hogy prostituáltakat vesz igénybe, csak a kigyógyulásáig átmenetileg mellőzi ezt a fajta szórakozást. Ne feledjük, vannak életrajzírók, szakértők, akik azt gondolják, Chopin tele volt alkalmi szexuális kapcsolatokkal, és ez erkölcsileg nem kifogásolható, hisz ízlés dolga; mások viszont azt hiszik, szüzen halt meg, szerelmei "tiszták" voltak. (A legostobább feltételezés, hogy kizárólag Delfina Potockával volt szexuális viszonya.) Mivel George Sandnak egy kellemetlen emlékű, korábbi szexuális kapcsolatot említ 1838 május elején, valószínűsíthetjük, hogy a tiroli énekesnőzés elszigetelt esetére utalhatott. De azért ugye szemet szúr a párhuzam: megint két énekesnő...

Szeptemberben aztán Párizsban egyenesbe kezdtek jönni a dolgok. (Liszt Ferencnek köszönhetjük azt a hiedelmet, hogy Chopin Angliába készült, csak elakadt Párizsban 17 évre. Nem, nem erről van szó; ugyan mit keresett volna ott? Chopin nem tudott Bécsből másképp eljutni Párizsba, csak ha Angliába kér útlevelet, és feltüntetik benne, hogy fél évre megállhat Párizsban. Ezt az útlevelet hosszabbítgatta az orosz követségen, amíg 1835-ben nem lett francia állampolgár francia útlevéllel.) Egy szokatlanul fura, de ellentmondásosságaival és tarkaságával mégis tetszetős világ nyílt meg Chopin előtt. Tudott alkalmazkodni az ottani társadalmi játszmákhoz, tanítani kezdett, beépült a társasági és zenei életbe. Decemberben egy Tytusnak írt hosszú levélben, miután felsorolt honfitársakat, kivel mi van, egy mondat jut Gładkowskának: hozzámegy Grabowskihoz, de ez nem zavarja a plátói érzelmeket; de már kopognak is, valaki érkezett, félre kell tenni a levelet. Egészen 1849 őszéig nincs meg több Tytus-levél. 1837 június elején Antoni Wodzińskinak írja, hogy Tytusszal Németországban találkozhatna hamarosan, de ehelyett Londonba utazik Pleyellel. Később, az 1840-es évek elején Fontanának írja Nohantból, hogy Tytus írt neki a cukorgyár ötletéről, és azt válaszolta neki, hogy miért nem inkább kamalduli remeteséget alapít. (Rendszeresen heccelték egymást a fiúk ezzel a kamalduli remeteséggel.)

Az f-moll zongoraverseny 1836 tavaszán-nyarán jelent meg nyomtatásban több kiadónál, a férjéhez átmenetileg visszaköltöző Delfina Potockának dedikálva. Szokás azt mondani, hogy azért neki, mert addigra Chopin már belé is volt szerelmes. Természetesen az ilyen összefüggések tudóinak az már nem szokott eszükbe jutni, hogy 1836 első felében, pláne júliusban Chopin állítólag épp Maria Wodzińskába szerelmes, vele fog nyaralni, ahol majd megkéri a kezét és eljegyzi, de neki sosem fog opuszt dedikálni... Ennél jóval borzalmasabb és nevetségesebb, hogy a Gustav Karl Ludwig Richter (1823-1884) által festett nápolyi halászgyermek képe úgy kering az interneten, mint Konstancja Gładkowska portréja. Ahogyan ezt a bődületes baklövést elindította valaki, és ész nélkül tovább másolták mások, úgy képzelhetjük, mi minden álinformáció járt még így, és van kész tényként kezelve a mai napig. Chopin halotti maszkjaként van múzeumban kiállítva egy ismeretlen öregember halotti maszkja, csak mert Mickiewicz leszármazottaitól került elő 1982-ben, és azt lett rámondva, hogy Chopin – meg is született hozzá a magyarázat: Clésinger legelső, félresikerült öntvénye. Nincs aki nyilvánosan felhívja a figyelmet a szembetűnő, anatómiai különbségekre.

Az ideál kilétének kikövetkeztetéséhez célszerű azt is megvizsgálni, mire szolgált Chopin életében. Egy bizonyos szempontból – szerinte – szerencsétlenül megválasztott, más szempontokból tökéletes 'személy', akire hivatkozva minden konkrét, opcionális partnerkapcsolat és lánykérés elhárítható. Mintha csak nős lenne, és esze ágában nem lenne újabb kalandok után nézni. Chopin levelei és naplója alapján egyértelmű, hogy Bécsben elképzelni sem tudta, Konstancja mit érezhet iránta, mit érdemes üzenni neki, tehát biztos nem történt köztük nyílt tisztázás, és nem egyezhettek meg semmi konkrétumban, jövőre vonatkozó tervekben. Ha Konstancja már a varsói évek alatt szerette volna Chopint, és ő volt az ideál is, akkor hogy nem derült ez ki, és hogy nem jött létre egy boldog házasság? Lehetséges egymást gyakori találkozások mellett szeretni és nem tudni róla? Ludwika és Izabela sem vettek észre semmit a másfél évnyi titkolódzás alatt? Ők szívesen összekalapálták volna a zeneszerzőt az énekesnővel, vagy pont hogy nem...? Chopin karaktere és érzelmi élete szempontjából nagyon nem mindegy, hogy Gładkowska elengedésével az ideálképet is elengedte-e vagy sem; hogy ennek az – esetlegesen komoly érzelmi sérülést jelentő – epizódnak folyománya-e, hogy Párizsban éveken át nem találjuk semmi nyomát magánéletnek, valamint hogy mennyiben nyomta rá bélyegét ez a csalódás Chopin családi életre vonatkozó koncepciójára az 1840-es években. Amikor 1831 tavaszán azt írta a naplójába, hogy nem érti, miért lebeg még a szeme előtt "az ő képe", amikor pedig úgy érzi, hogy már nem szereti, elég valószínű, hogy Gładkowskára utal. Ha a varsói fiatalság utolsó másfél évében őt hallotta belül, és az ideál része volt Gładkowska hangja, akkor 1831 tavaszára eltűnt volna Chopin fejéből az a szép hang, amelyen az olaszos dallamokat hallotta? Továbbra is keletkeznek művek, amikben belcanto ária jellegű dallamívek úsznak a sűrű, felbontásos kíséret felett. A Bécsben majd Párizsban újonnan megismert énekesek hangjai léptek volna az ideál-hang helyébe? Ha az ideál maga az éneklő szeretet, az érzelemkifejező dallamalkotás, a komponálás üzemanyaga volt egy konkrét másik személy teljes emberi mivoltának bevonása nélkül, akkor nem érte veszteség Chopint, hanem magába integrálta avagy végre önmagán belül találta az alkotás elveszíthetetlen eszközét. Párizsban nemhogy nem mutatta a szerelmi veszteség-trauma vagy bármiféle összeomlás jeleit az 1830-as években, hanem kibontakozott, megerősödött, sajátos fejlődése útjára lépett, önazonosságát bátran fölvállalva publikált, nem a közönségigényeknek behódolva, hanem egyéni maximalizmusának mércéje szerint kiteljesedve és a továbbfejlődés irányait megnyitva.