TeleTök

Mostanában valahogy már a csapból is a nárcisztikusok folynak, akik teljesen tönkre teszik, de legalább is megkeserítik a velük kapcsolatban lévők életét. Minél többet tájékozódsz a témában, annál inkább feltűnhet, hogy annyi de annyi áldozatuk van, az áldozatok nagyon hasonló élményekről és katasztrófákról számolnak be, és úgy szaporodnak a nárcizmusról beszélő videósok, hogy már ízlésed szerint tudsz közülük válogatni, mint a nyolcvanas évek menő cukrászdáiban. A közösségi oldalakon pedig sorra alakulnak a nárcizmus áldozatait segítő csoportok...

De mire ezeket a csoportokat megtaláljuk – mivel magunkat is kezdjük konkrét nárcisztikus rokonaink, ismerőseink áldozatának hinni –, addigra már rég elkanászodott ami csak tudott, és a csoportok a magukat áldozatnak feltüntető nárcisztikusok és az áldozatnak kinézőkre vadászgató nárcisztikusok szafariparkjává váltak.

Eltérnék a szokásos sablonoktól, és egyenesen azt állítom, hogy többé-kevésbé mindenki nárcisztikus a szentek és megvilágosodottak kivételével. Ugyanis az emberi egó alapvetően nárcisztikus, és öntáplálása, zsákmánykeresése áll az emberi boldogság és spirituális fejlődés útjában, tehát szakszerűen visszaszorítandó, leépítendő. Egónkra a túlélés érdekében volt/van szükség, és ezzel önmagában nem is lenne baj. A gondok ott kezdődnek, hogy a mai civilizált világban, ahol nem kell csúcsragadozók elől menekülni, s ennek megfelelően állandóan éberen figyelni, vagy egymás elől leszüretelni a bokrot, kifosztani a fészket, az egónk még mindig a túlélni akarás és versengés lendületében él. Az emberek túlnyomó többsége hiánymotiváltan él és hoz döntéseket, az élete minden percében valakivel verseng valamiért: saját érzelem- és gondolatvilágában, vagy dialógusokban, vagy cselszövések, sőt verekedések által. Sokan nem bírják elviselni a nyugalmat, a csendet, mert megrémíti őket (csak nem mindenkit felzabált valami csendben ölő, többmázsás állat, és már csak egyedül mi vagyunk életben, a bestia pedig épp mögöttünk lapulva készül ránk ugrani?) és az átmeneti, problémamentes időszakokat gyakorlatilag fenyegetően unalmasnak érzik. Ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen furkósbotot ragadni, és saját egója oroszlánfogait módszeresen kiverni, ahhoz mindenek előtt az egó természetének megértése szükségeltetik, majd az elköteleződés az egó, a formavilágban öndefiniáltság, a testtel való azonosulás, az Istennel való szembenállás, a Tőle való elkülönültség meghaladása, s a szeretet életünkbe integrálása mellett. Ezen a ponton kell beletörődnünk, hogy erre a többség nem hajlandó, nem képes, és továbbra is az üss-vagy-fuss, meg a vagy-ő-vagy-én világában óhajtja letölteni az életfogytot.

Tehát egóból élők, versengők, győzni és uralkodni akarók, azaz enyhébb és súlyosabb nárcisztikusok gyepálják egymást a hétköznapi életben folyamatosan; és aki vesztésre állónak érzi magát úgy általában, vagy időlegesen egy másik hasonlóval szemben, az áldozat-szerepűként lép elő a csoportokban, miközben sokszor pont őt tartaná nárcisztikus agresszornak a partnere, aki saját magát látja elnyomott, sakkban tartott áldozatként.

Itt jegyezném meg kiemelten, hogy akit erősen nárcisztikus szülők – és pedagógusok – szocializáltak nyomorítottak bele a világba, akit egyenesen áldozatnak neveltek, és aki emiatt felnőttként is a behódoló, a mások szeretetéért esdeklő, megfelelni akaró attitűdöt gyakorolja, és nem érti, miért történik vele mindig ugyanaz a méltatlanság, az még valóban egy vagy több nárcisztikus személy áldozata; és ha nem találkozik a jelenség anatómiáját feltáró tananyaggal, s nem dönt úgy, hogy meghaladja az áldozat szerepet, mert az nem méltó hozzá, az áldozat is marad. Sajnos a dinamikák megismerése után könyörtelenül el kell döntenie mindenkinek, hogy áldozat akar-e maradni, mert ez kényelmes, vagy nem akar, mert ez méltatlan. Viszont sokak számára őszinteség, kellő intelligencia vagy önreflexió híján elérhetetlen marad már a megértés is; vagy azon a ponton akad el, amikor a felvilágosító videós nem hangsúlyozza, hogy maga az áldozat is nárcisztikusan kell hogy működjön, különben nem folytatná az állandó csatározást a bántalmazó partnerével, hanem időben meghúzta volna önvédelmi vonalait, leverte volna a cölöpjeit, és vége szakadt volna a játszmának. A nárcisztikus hatalmi harc nem játszható, ha egyik fél nem játssza. Ha két szeretetteli ember kerül egymással kapcsolatba, nem indul be köztük a játszmarendszer, mert nem akarnak úton-útfélen egymás fölé kerekedni, sem egymásban bármilyen negatív érzelmet generálni.

A nárcisztikus rémálomban mindkét fél elesettnek, kiszolgáltatottnak, erőforrás-szomjasnak érzi magát, és a másik fél általi megerősítésre, felemelésre vágyik. Ha a másik nem halmoz el biztonságérzettel, dicsértetekkel, nem tudja elhitetni, hogy elég kiválóak és a lehető legtöbbre érdemesek vagyunk, akkor majd kikényszerítjük, kitapossuk belőle, nem? Akkor majd az által bizonyítjuk be magunknak, hogy erősek, hatalmasak, potensek vagyunk, hogy őt lenyomjuk, és akár évtizedeken át szkanderezünk egy házasságban, mert ha nem nyomjuk le a másikat, akkor elviselhetetlen szégyent kéne érezni, márpedig az a legalacsonyabb igazságszintű emberi érzelem. A nárcisztikus játszma fő eszköze, hogy szócsaták során generáljunk a másik félben minél nagyobb szégyenérzetet. Egymás fejéhez vagdosni, hogy mit csinál rosszul, mi mit csinálunk nála jobban, hogy milyen módon alig felel meg nekünk. Érdekes, ennek ellenére a partnerek ragaszkodnak egymáshoz, mintha nem lenne számukra végtelenül kényelmetlen ilyen méltatlan módon – együtt – élni. Ősemberi élet-halál túlélési harc minden nap. Tartalom helyett izgalom. Mint a térfogatleves: nem finom, de legalább sok. Amikor szép az élet, akkor az egyik fél épp hízeleg a másiknak, és az ellágyul, engedékennyé válik. Akinek jól megy a behízelgés, és ezzel tudja nagy biztonsággal kenyérre kenhetővé varázsolni az amúgy zsémbes, gáncsoskodó, dühét kezelni nem tudó partnerét, az hosszú távon azt hiszi, majd ő elműködteti ilyen módon a kapcsolatot, és hogy a partnere nem is rossz ember, csak jól kell vele bánni. A behódoló fél azzal hízeleg ilyenkor magának, hogy ő milyen szeretni tudó, alkalmazkodó, ügyesen kedves, és ezek ugye, mind dicséretes erények. Ha számottevő rálátásunk van a témára, már bólogatunk is, hogy az ilyen hozzáállású hölgyek nevezik agresszor partnerüket ikerlángjuknak, s ugyanakkor a nárcim-nak. Halkan kérdem: hogy lehet becézgetni egy bántalmazót? Csak nem édes cicának látjuk a büdös-bolhás fenevadat amikor erre van érkezésünk?

Ejtsünk szót arról is, hogy hány és hány hölgy állítja magáról, hogy nárcisztikus férfival van kapcsolata, aztán ha jobban kikérdezzük, kiderül, hogy kapcsolat nem létezik, a hölgy csupán módszeresen akaszkodik egy olyan férfira, akinek maximum ingyen szex céljából lenne rá szüksége. Érthetetlen, hogy nők miért hiszik, hogy a partnerkapcsolat a szex miatt jön létre, és ha az megvolt, pláne rendszeresen előfordul, akkor kölcsönös elköteleződés is fönnáll. Ezért okoz meglepetést, hogy a nárcisztikusnak kikiáltott – azaz behálózni kívánt, inkorrekt, kihasználó – férfi más hasonló, akaszkodó nőket is kihasznál, azaz minden hasonló alkalmi partnere azt hiszi, hogy a többi hasonló nő a kapcsolaton kívül van, vagyis azokkal a férfi csak megcsalja őt. Ha a behálózás sikerült, netán még teherbeeséssel kényszerítettük rá a nyomorult szemezgetőt, hogy elvegyen, jöhet a szkanderezéssel föltartalmasított, pokoli házasság.

Amikor férfiként vagyunk elanyátlanodottak, megerősítésre vágyók, és behódoló, hízelgő magatartással hengerelünk le egy egóját políroztatni akaró, ugyanennyire elveszett nőt, akkor vagy jófiú-szindrómás, frusztrált balekként végezhetjük, miközben a hölgy sárkányfejeket növeszt, vagy jobb/rosszabb esetben felkötjük a gatyát, csatába szállunk, és hamarosan címeres agresszorrá léphetünk elő. Megismerjük vadállati oldalunkat, pedig szeretetmohó kisfiúként futottunk neki a legelején. Nem értjük, hogy lehetünk ilyen kegyetlenek a partnerünkkel/feleségünkkel, amikor nem így terveztük. Szégyelljük magunkat, hogy bunkók vagyunk ezzel a drága asszonnyal, aki a háztartásban robotolva olyan ügyesen adagolja a szexmegvonást, az ajándékok elfogadását, és a verbális, narratívaeltolós bűntudatkeltést, hogy titkon már tiszteljük is érte.

Amíg áldozat-fázisban van a leuralt, önmagára rá sem ismerő, összezavarodott, meghasonlott személy, addig valóban nagy szüksége van a sorstárak és szakemberek támogatására, és átmeneti menedéket jelenthetnek a csoportokban kibeszélések, mert ezek által nyugszik meg, hogy a problémája valós, és segítséget érdemel. De a képbe kerülés és némi megerősödés után fel kell tudni ismerni önmagában is a nárcisztikus, hatalmijátszmázó működést, ami újból csak hasonló partnerekhez és hétköznapi helyzetekhez vinné. Ezen a ponton ismerhetné föl, hogy a csoportlakó sorstársak közt valójában kik azok az ál-áldozatok, a szarvatörött vadbarmok, akik veszett indulattal csaholják lózungjaikat, dobnak fejbe a megkövesedett dogmákká emelt tudományos sablonokkal, démonizálólag mutogatnak kitömve kirakatba állított exeikre, nárcijaikra és mentik föl magukat olyan módon, hogy azzal elinflálják a valódi áldozatok sérelmeit. De ehhez jó orr kell, jó intuíció, és ezekkel akkor tud jó eséllyel rendelkezni a gyógyulni vágyó áldozat, ha intellektuális intelligenciája, vagy spirituális intelligenciája, erkölcsisége elég magas fokon áll. A senkinek ártani nem akaró, a másokat megszégyeníteni nem akaró, a másokban bűntudatot szándékosan kelteni nem akaró emberek amint felismerik a kommentelők közt a bosszúszomjas ámokfutókat, hányingerrel menekülnek el a csoportokból.

Ehhez hasonló értetlenséget, gyanakvást keltő az, ha áldozathibáztató, csípőből tüzelő figurákat – többnyire férfiakat – látunk a csoportokban. Pedig némely videós elmondja, hogy a tipikus rejtett nárcisztikus férfi a kommentfali troll, a kiskaliberű észosztó, az önjelölt véleményvezér, a pitiáner hereziárk. Mit keresnek ezek, és az ezeket övező, ezeknek nyaló, kardos hölgyek az ilyen csoportokban, miközben segítő szándékú tagokat ugatnak le, zárnak ki, próbálnak megszégyeníteni ezek és az ámokfutó típusok? Csak nem szándékosan fenntartott vadászterület, szafaripark némelyik csoport? Vagy az alapítók nem bánják, hogy azzá is lett? Vagy az emberi természet nem tud mást kitermelni, mint ilyen rendszereket, pláne ha minél többen vesznek rész benne? Óhatatlanul mindig egy-egy villogó grandiózus vagy szerénykedő, alázatoskodó, rejtett nárcisztikus köré gyűlnek a megvezethető emberek, és körülötte gyűrűkbe rendeződnek agressziójuk hatékonysága szerint: fentebb a lefelé jobban taposók, önteltebbek, hangosabbak, lentebb a szolgalelkűsében hasznot keresők, kényelemből hunyászkodók...? Óhatatlanul. Egyelőre.

Coda: Érdemes lenne fölfedezni, föltérképezni és rendszerezni, kezelhetővé tenni azokat a folyamatokat, amikben úgy tud sérülni valaki, mintha nárcisztikus bántalmazó uralta volna. Ezek társadalmi, közösségi erővonalak mentén működnek, mert a kollektíva eredővektora is nárcisztikus.