TeleTök

Mindannyian láttunk már játékembereket, mégsem biztos, hogy mindig meg tudjuk különböztetni őket a mindennapi életben a valódi emberektől. Pedig fölismerésük hasznos, hiszen ők azok, akik arra valók, hogy rosszindulatunkat, pszichopátiánkat, és mindenféle pocsék hajlamunkat kiélhessük valakin. Kockázatmentesen gyakorolhatjuk rajtuk a bármivel való visszaélést, a függő helyzetben tartást, a szadizmust, az ármánykodást, a cinikus kioktatást; remekül szórakozhatunk gyötrésükkel, idejük rablásával, félrevezetésükkel, kihasználásukkal.

Általában készségesek, szolgálatkészek, nyitottak, ugyanakkor könnyen elbizonytalanodnak, szorongónak tűnhetnek. Az igazi emberektől leginkább anyagi helyzetükben különböznek: sokszor albérletben laknak akkor is, ha gyermekeik vannak, tömegközlekedéssel járnak, ritkán nyaralnak, a boltokban viszont érdekes módon az akciós termékeket is keresik, meg a fölösleges és drága dolgokat is vásárolják. Ruházatuk a márkás holmiktól a turkálósig bármilyen lehet, de alig látjuk őket jól megkomponált színvilágú öltözetben, egyedi kézműves kiegészítőkkel. Iskolázottságuk rendszerint középfokú, de vannak köztük alacsony presztízsű diplomások is. Idegennyelv-tudásuk bizonytalan, vagy nincs is. Amennyiben művészek, remek terepet nyújtanak a hogy-is-lehetne-ilyesmiből-megélni típusú társalgásainkhoz. A szegényes ruházat, házilag festett és vagdosott haj, a középiskolai végzettség hiánya biztos ismertetőjegye a játékembernek. A fogyatékos gyereket nevelők, vagy fekvőbeteg családtagot ápolók is ide tartoznak. Az egyedülálló anyák rendkívül nagy valószínűséggel elemei a halmaznak. Ha a játékember jómódú, és ez a külsején és lakhatási körülményein is látszik, valamint nagy presztízsű, akkor a hasonló ismerősi hálója miatt, véghetetlen naivitásánál fogva rászedhető; bizakodó, jóindulatú természete miatt könnyen és remekül becsapható, kihasználható.

Ha krónikus betegek, akkor sem kényeskednek, nem sokat panaszkodnak, ezzel arra ingerelve minket, hogy semmibe vegyük fájdalmaikat, kényelmetlenségeiket. Panaszkodás-játszmáinkba könnyen bevonhatók, de ügyeljünk, hogy bármilyen nehézségeikről beszélnek nekünk, túl kell licitálnunk azokat, s nagy lendülettel, élénk gesztusokkal meggyőzni őket, a mi hasonló jellegű problémánk nagyobb, régebb óta áll fenn, jobban szenvedünk tőle. Ők minél fonnyadtabbak, energiahiányosabbak, mi pedig minél kicsattanóbbak vagyunk, annál erélyesebben kell bizonygatnunk nekik, hogy hozzánk képest ők vannak irigylésre méltó helyzetben. Jelenlétükben lehetőleg emlegessük sanyarú anyagi helyzetünket, miközben minden autónkat látta már, és tudja, hol és milyen pozícióban dolgozunk. Tegyünk megjegyzéseket albérlőinkre, s ha történetesen ő bérli tőlünk a lakását, panaszkodjunk neki, milyen drága minden, miközben őt olyan dolgok feltétlen megvásárlására sarkalljuk, amit eszébe sem jutott volna megvenni, de a lakás működtetéséhez szerintünk alapvető.

Jellegzetességük, hogy szüleik vagy egyenesen elhanyagolták, netán még bántalmazták is őket, vagy csak nem adtak nekik kellő biztonságérzetet, társadalmi beágyazottságot. Kapcsolati tőkéjük nem alakult ki. Hozzá vannak szokva, hogy másokat erősebbnek lássanak maguknál, így vészhelyzetet szimatolva minden erejüket összeszedve támadnak, vagy eleve meghunyászkodnak. Kihasználhatjuk, hogy kritikus helyzetben védtelenekké válnak: ha igazságtalanságot követünk el ellenük, vagy nyilvánosan megszégyenítjük őket, senki nem mer melléjük állni, legföljebb azok, akiket ezért a merészségért a továbbiakban jól megbüntethetünk. Annál könnyebb másokat is ellenük hangolni: igazi és játékembereket egyaránt.

Minél több tulajdonság ráillik valakire az eddig felsoroltak közül, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy játékemberrel van dolgunk. Ékes díszpéldányaik a hajléktalanok: őket pénznyelő automatáknak is tekinthetjük, vagy a parkok, közterületi zugok berendezési tárgyainak. Őket elég gyanúsnak vagy veszélyesnek tartani és elkerülni, de jótékonyságunk dicsfényében is sütkérezhetünk amikor alamizsnát adunk nekik.

Ha sötét gyanúnk támadna, miszerint magunk is játékemberek lennénk, rövid úton eloszlathatjuk azzal, ha felkeresünk egy feltételezett vagy már beazonosított játékembert, és összehasonlítjuk magunkat vele. Legjobb, ha úgy teszünk, mintha érdeklődnénk a hogyléte felől. Ha köszöni jól van, kissé húzzuk össze a szemöldökünket, tartsuk félre a fejünket és enyhén szúrós nézéssel kombinált huncut mosollyal kérdezzük meg tőle, biztos-e ebben, mert mi másra tippeltünk. Ha elbizonytalanodik, és sóhajtva mesélgetni kezdi az aktuális nehézségeit, máris kezdhetünk megnyugodni, de azért ne igyunk előre a medve bőrére, faggassuk tovább, derítsük ki, milyen csávában van. Közben ne felejtsük el saját hasonló bajainkkal is előhozakodni a korábban már említett rálicitáló módszerrel, s tegyük ezt addig, míg arcán elterül az önvád-szégyen-reménytelenség koktél jellegzetes máza. Ekkor hátra dőlhetünk, hisz legyőztük. Legalább is átmenetileg. Ha rendszeresen tesszük ezt ugyanazzal az emberrel, és egy nap csudamód elkezdene elzárkózni a válaszadás elől, sértődötten de gyengédséggel átfűtötten közöljük vele, hogy mi csak mindenáron segíteni akartunk neki, hisz tele vagyunk hasznos infókkal. Ezzel valószínűleg sikeresen visszanyomtuk alattvalóink sorába, mert a megbánás és a szégyen megbízhatóan a számunkra kényelmes helyére gravitáltatja.