TeleTök

Míg nyugat-európai néprajzkutatók az 1850-es években azzal szembesültek, hogy a falusi, tanulatlan emberek alig merik megosztani velük a helyi legendákat, hiedelmeket, varázslási szokásokat, különös jelenségeket attól tartva, hogy a tanult, városi emberek kinevetik őket, addig itt nálunk most is biztosak lehetünk benne, hogy széles társadalmi rétegek számára nem zajlott még le a felvilágosodás. Ennek tanúi lehetünk, ahogy nap mint nap láthatjuk a közösségi oldalak kommentfalain: érintőképernyős okostelefonokon böngészik a hozzászólásokat hányatott sorsú háziasszonyok, kognitív disszonanciába keveredett szépasszonyok és meg nem értett férfiak, válaszokat és megoldásokat keresve személyes és családi problémáikra. Mit sem tudva a mikrohullámokról, az elektromosságról, a fantomébredésről, az alvásparalízisről, a hallucinációk hogyanjáról és mikéntjéről, netán saját mentális tüneteikről sem, a szellemekkel, kísértetekkel, démonokkal, mágikus praktikákkal és a paranormalitás alá besorolt mindenféle áltudományos és féltudományos maszlaggal foglalkozó csoportokhoz fordulnak, ahol egy kápráztató bazár tárul a tekintetük elé: mint egy elaggott céllövöldekocsi, ahol a kifakult, poros, kopottas giccsektől, a fölfeslett, beszürkült csipkéken át, a legújabb, még csillogóan glitterezett, rózsaszín műanyag figurákig minden fölsorakozik, s ezek közt néha megbújik egy-egy valódi, értékes antik darab is. A csoport kebelén végre megértésre talál az eleinte inkább csak olvasgató, majd posztolásra felbátrodott új tag, aki végre úgy mesélheti különös, rémisztő, kérdőjelektől hemzsegő, felkavaró élményeit, hogy nem fogják érte hülyének nézni és lehurrogni.

Ezen csoportok szinte mindegyike egy vagy több, pénzért szolgáltató, állítólagos különleges képességekkel rendelkező személy ügyfélszerző vadászterülete. A recept az agyonhasznált reklámformula: hitessük el a balekunkkal, hogy milyen nagy bajban van, de mi tudunk rá megoldást. És a társadalom általános felvilágosulatlanságban tartása miatt a tájékozatlan, s főleg kétségbeesett emberek ezeknek a csodalényeknek a bűvkörébe gravitálnak. A szocializmus lebontása után az addig leszólt vagy üldözendő sorba szorult ezotéria gátakat szakító árvízként szabadult el, és hömpölyögte végig a keleti blokkot. A rendszerváltás előtt is létezett persze búvópatakként, s két nagy ága volt: egyik az eszmetörténeti oldal, mely értelmiségi körökben csörgedezett, nagy hangsúlyt fektetve az alkímia kérdésköreire, s elvegyült a vallásfilozófiával; másik a több száz éves, vagy akár a honfoglalás előtti időkből eredő, néprajzi anyagnak számító hagyományok világa. Ez utóbbi halmaz a tárgyakkal való varázslások, ráolvasások, rontások és elhárításaik, szerelmi mágiák, hazajáró lelkek kezelése, gonoszűzések módszereit jelenti. Hogy ezek közül kinek mi működik placebóként, vagy valóban történik valami úgymond energetikai szinten is, az tudományos vizsgálóeszközök híján az átlagember számára kimutathatatlan.

A témakör fő buktatója tehát a tudományos igényű kutathatatlansága. Laboratóriumi körülmények közt egyes parafenomének zavartalanul produkálják a telekinézist, a telepátiát, a kanálhajlítást, mások leblokkolnak – ahogyan a kvantumfizikai kísérleteknél is a megfigyelő jelenléte és elvárása módosítja a végeredményt. De kutatások voltak és vannak, a szakirodalom titkosítatlan, publikált része kutatható, olvasható. A közösségi oldali csoportokban viszont messze nem erről van szó. Az ezektől független, kézről kézre adott elérhetőségű, állítólagos különleges képességekkel rendelkező személyek esetében sem, hiszen azok nem természettudósok, nem kutatók, nem szakpublicisták. Fontos megjegyeznem, hogy nincs rálátásom az országos választékra, egyes konkrét praktizálók módszereire, mert csak néhánnyal kerültem személyes kapcsolatba, valamennyiről mások elmondása alapján próbáltam képet alkotni, illetve a látványos közszereplőkké váltak saját maguk nyilatkoznak magukról éppen elégszer, hogy detektálni tudjuk, mifélék.

Nem tudható, mi történik azokban a társasházi lakásokban és családi házakban, ahol váratlanul tárgyak mozdulnak el, képek esnek le a falról; beazonosíthatatlan kopogások, sóhajok, morgások hallatszanak; hirtelen bűz terjeng, majd ugyanolyan gyorsan meg is szűnik; füstköd állagú, emberi testre vagy arcra emlékeztető alakzatok tűnnek fel a levegőben – többnyire fényképeken és utólag észrevéve; emberek álmukban más emberekkel és fenyegető hatású lényekkel találkoznak; sőt inkább meg vannak róla győződve, hogy ébren és nyitott szemmel látták ezeket; hideg fuvallatok, reszketés, félelem kísér jelenéseket, vagy ezek valami láthatatlan jelenlét során érzékelhetőek. Ami az észlelésekben közös, hogy szinte mindig kellemetlen érzésekkel, negatív érzelmekkel járnak, kivéve, ha szívesen látott, elhunyt családtagról van szó, akinek a feltűnése szívmelengető. Nem tudható, hogy mindezek a tapasztalatok az észlelők tudatának termékei-e, vagy rajtuk kívüli dolgot érzékelnek egy megváltozott, fogékonyabb állapotban, amelyet szintén nem tudni, mi idézhetett elő, és mi vetett neki véget.

A zárt csoportokban gyalázatosan keveredik a hatásvadász, tájékozatlanságra és ostobaságra építő, hiteltelen oldalakról belinkelt cikkek posztolása, a szórakoztató, ijesztgető videók linkelése akár az adminok részéről is; a rémálmok, alvásparalízisek, fantomébredések élményei miatti útba-igazítás-kérésekkel, a fényképezett, videózott jelenésekkel, az elhunytakkal való kapcsolatfelvételi igénnyel, a kétségbe esett magyarázatvárással és hasonló egyéni posztokkal. Ez mutatja, mennyire nem homogén ez a felderítetlen és felderíthetetlen terület; mennyire képlékeny, hol az egyes esettípusok határa; mennyire vehető komolyan egy-egy konkrét beszámoló. Teljes a káosz, azaz optimális paradicsom a zavarosban halászók számára, akik beépített zurbolóik asszisztenciájával hajtják a maguk malmára a többé vagy kevésbé rémült, de kellőképpen tanácstalan segítségre várókat. Az általános atmoszféra mindig sötét, homályos, lappangóan de masszívan fenyegető, amit egyesek időnként oda nem illő humorizálással próbálnak enyhíteni. Ahogyan egy új osztályközösségbe bekerülő diák, aki kész erőviszonyokkal találkozik, és nem tehet mást, mint alkalmazkodik a hangadókhoz, úgy helyezkedik el minden új belépő tag; majd a későbbiekben saját belátása és bátorsága szerint elkezdheti hangoztatni a fősodortól eltérő véleményét, ismereteit, tudását. A valódi, érdemi kérdéseket nehezen tűrik meg, a posztolt esetek pontos lezajlásának részleteire nem illő rákérdezni, különben valaki tőled kérdezi meg, hogy mit keresel ebben a csoportban, ha nem hiszel az ilyesmiben. Ha azt mondják, hogy a kaputelefonnal készült, csurom rgb-zajos képen márpedig a néhány éve elhunyt Pista bácsi szelleme látható, akkor hevesen bólogatnod és libabőrödet emlegetve kell szörnyűlködnöd akkor is, ha te csak egy szoba berendezését vagy egy vécéablakot látsz felázott lábazattal. Ha egy fénykép egy tükör vagy egy vitrin tükröződésében készült, a posztolónál hiába kérdezel rá, hogy nem az üvegfelületen lévő maszat-e a kísértetnek nézhető folt, vagy le fogja tagadni, vagy egyszerűen nem fogsz választ kapni. A lényegi keresztkérdésekre nem érkezik érdemi válasz, mert a posztoló maga sem tud ilyen mélységben gondolkodni – ezért is posztolt, nem pedig maga döntötte el, hogy optikai csalódásban volt része.

A legkevésbé tudunk rájönni, hogy a sokszor névtelenül posztoló személy milyen környezetben él, milyen hiedelmek közt nevelkedett, mennyire tudta egyáltalán értelmezni az élményét, és mennyire van megijedve miatta. Lehet, hogy valóban halálra van rémülve, s ugyanúgy az is lehet, hogy csak unatkozik és másokat is be akar vonni a szórakozásába. A megélhetési "szakemberek" szempontjából ez mindegy is, a pénznek nincs adrenalinszaga. A zurbolók és a kommentelők egyaránt terelik konkrét "szakemberek" felé őket. Vagy kommentben jelentkezik egy-egy megoldóember, akiknek digitális írásképéből következtethetünk értelmi szintjére, tartalmából pedig hiedelemvilágára, s annak korlátaira. Az orrunk előtt küzdik magukat ezek kegyeibe posztolók és kommentelők, mert similis simili gaudet. A probléma értelmezni nem tudásának szintjén lévő megoldóember kerestetik legtöbbször, vagy egy annál valamelyest okosabbnak látszó. Szökőévente javasolja valaki, hogy a tanácstalan hívjon szerelőt, menjen orvoshoz, mert a problémája nem paranormális. Ilyesmit javasolni súlyos eretnekségnek és szkepticizmusnak számít. A tagok jó része annyira bizonytalan saját magában is, hogy inkább csatlakozik bármilyen tévedőkórushoz, csak ki ne lógjon a sorból. Az önfelvállalás, a pártatlanság és a bátorság veszélyes blaszfémiának számít ezekben a közösségekben.

Ha megnézzük Dr David R. Hawkins tudattérképét, láthatjuk, hogy a Bátorság 200-as szintje alatt kell legyenek mind az észlelések, mind az észlelők érzelmei. Szégyen, bűntudat, bánat, harag, ítélkezés, és főleg félelem hatja át a paranormálisnak címkézett élményeket; így az életet nem támogató attraktorok mocsarában vergődik az érthetetlen jelenségek átlagemberi értelmezése. A megoldó csodalények lepkehálójában landolnak mind – a tanulatlanság és értelmes elfoglaltság híján – unatkozó kíváncsiskodók, mind az összeomlott gyászolók. Álomfejtés témában nem értelmezheted a nyilvánvalót, hogy az álmodó egy bántalmazó családtagtól fél, de fenyegető lényekbe projektálja ki a félelmét, amik nem csak álomban jelennek meg, hanem a lakásban kószálva vagy dermedten fixírozva áldozatukat. A hangadók tamburmajorként verik az ütemet, a megszeppent kommentelő mazsorett pedig utánuk masírozik a legsötétebb credóval: fenyegető, támadó, ismeretlen lényekkel vagyunk körülvéve, ezeknek vagyunk kiszolgáltatva; lehetőleg a saját árnyékodat vagy kutyád párás leheletét is kísértetnek nézd, különben egy hitetlen senki vagy, takarodj, vagy majd kitesz az admin. Meg ne zavard több tízezer tag játékát, mert láthatatlan lényektől félni kitüntetett helyzetben levést jelent, és izgalmasabb, mint a hétköznapi élet. Már nem elég izgalmas világjárványoktól, háborúktól, inflációtól félni; kell valami érdekesebb, rejtélyesebb, végeláthatatlanabb. És végre, fontosnak érezheti magát, akit egyenesen démonok vagy hazajáró lelkek zaklatnak, nem csak emberek szólnak be neki. S még ennél is jóval izgalmasabb, magasabb pozíciót jelent 'ismerni' az ismeretlent, és a láthatatlanban végezni az ellenőrizhetetlen lefolyású operációkat.

Ha egy ilyen különleges képességekkel rendelkező személy a közmédia reflektorcsóváinak fókuszába kerül, az élesen fogja szemléltetni, hol tart ma a magyarországi 'spirituális élet' a pletyka- és bulvárfogyasztó réteg számára, annak mire van igénye, és mit tűr el, mint csapból ömlőt. Itt közbe kell szúrjuk, hogy valami fatális félreértés – és tájékozatlanság folytán – a spiritualitás szót használják mindenre, ami nem-materiális, de leginkább a boszorkány- és vajákos-praktikákra, mentális jelenségek félremagyarázására, a tizenévesek rémisztgetésének és varázslási próbálkozásainak eszköztárára. A spiritizmus szót helyénvalóbb lenne használni; de legalább van egy szerény iránytűnk: ahol helytelenül használják még a legalapvetőbb kifejezéseket is, ott nincs keresni valónk, ha csöppet is komolyan gondoljuk saját spirituális elkötelezettségünket és fejődésünket. Ahol valaki a spiri szót használja, nem gúnyos értelemben, onnét meneküljünk – különösen, ha saját magára használja, például művészneve részeként.

Egy – a szó legrosszabb értelmében – kiemelkedő parafenomén a legszélesebb, legtájékozatlanabb, legesendőbb, legmegvezethetőbb, legingatagabb réteget kell képviselje: az élet törvényszerűségeit félreismerő, a stabilitásra és magabiztosságra vágyó, érzelmektől túlterhelt, boldog párkapcsolatra vágyó hölgyeket. Tehát hasonló problémákkal kell rendelkezzen, mint rajongótábora; elég, ha csak egy lépéssel jár előttük, és folyamatosan osztja meg nyilvános csatornáin a személyes – de feltétlenül általánosító – élettapasztalatait a férfiakról, a női önérzetről, énképről, az emberek viselkedéséről, és mindezt vastagon fűszerezi édes-keserű, ragacsos érzelgősséggel, drámakirálynői, vagdalkozó kirohanásokkal. Súlyosan traumatizáltnak, sérültnek, szeretetéhesnek és önérzetesnek kell lennie, és egész lénye ennek kétségbe esett és permanens kompenzálását kell sugallja. Ez tetszeni fog a rajongóknak, akik mindezt jó kinézetként, magabiztosságként, egészséges dacként, vagányságként fogják látni, és a velük hasonszőrűre fognak ismerni. Agyonretusált képeket tehet ki magáról a nevetséges valószínűtlenség határán is túl, a rajongók elmosolyodva lélegeznek föl: hát kitehetem én is filteresen a képem, hogy lássák, milyen szép vagyok, mert csak a szép nő ér valamit. Meg különben is, pasit kell fogni, de egy rendeset ám, és annak csak filteres arccal fogunk tetszeni. S közben a legpokolibb emberi érzelmek és állapotok keringenek a praxis bűvkörében: végleges veszteség, gyászfolyamat – legjobb esetben is a tárgyvesztés & játszmavesztés krízise. Az ismeretlen és sűrű homályba burkolt túlvilág, amely hogy egyáltalán létezik-e már az is kérdés. A halállal mindenki megy az örök nihilbe? Vagy van valami folytatás? A kereszténység túlvilághite mellé a nyakunkba zúdult a buddhizmus reinkarnáció hite is. Hogyan tudja ezt a kettőt összefésülni magának az átlagember, hogy nyugalomra és szívderítő perspektívára találjon? A túlvilág tudójának lábaihoz kell borulni a bizonyosságért, és szavait inni akár többtízezerért.

A paranormalitás témaköreibe begyömöszölt jelenségek, filozófiai kérdések egymásnak ellentmondanak sokszor. Az egyes területek közti összefüggés maga az ellentmondás. Reinkarnáció és földön ragadt lelkek egyszerre? Elhunyt családtagok, szomszédok, a ház régi lakói, vagy démonok szórakoznak a rémült észlelőkkel? Démonok adják ki magukat az elhunytaknak? Szakember kifüstöl, gyertyát éget, formulákat kántál, és a helyzet ettől rövid időre megoldódik, majd az eredetinél is sokkal rosszabbra fordul? Akkor most jó-e fehér zsályát égetni a csúnyabácsik, mérgesnénik ellen vagy sem? Magunkra haragítjuk a gonosz szellemeket azzal, ha megpróbálunk tőlük megszabadulni vagy sikeresen száműzzük őket örökre? Nem lesznek válaszok ezekre a kérdésekre, de majd jön egy állítólag különleges képességekkel rendelkező megoldóember, aki odakommenteli, hogy keressük privátban, ő majd segít.